Ajándék

372 18 0
                                    


A főzés csupa fizika és kémia, semmi ördöngösség nincs benne. És akkor az igazi, ha a szíved, lelked beleteszed. Spencer sem tett másképp, efelől biztosak lehetünk.

Az iszonyat ronda (legalábbis teljes életnagyságában) ördöghal illata belepte az egész lakást. Szegény állat még élhetett volna, de ilyen külsővel jóformán halála csak megváltást nyújtott számára. Nos, nem mintha gyakran néznének a halak tükörbe és riadnának meg önmaguk képétől.

A lényeg, hogy isteni finom, fehér húsa teljesen szálkamentes, ami már csak azért is előnyös, mert nem kell evés közben bajlódni a szálkákkal, és ugyanígy elkészítése során sem. Spenóttal és fetával megbolondítva egyenesen mennyei, ezt Reid is tudta. Fő fogásként ez a különleges étel kerül majd terítékre, desszertként pedig kávéfelfújt. Igen. Valami, ami nyilván nem nyeri el Eleanor tetszését. Nos, ezt ő nem tudhatta. Ugyanis az elmúlt időkben nem voltak túl sokat együtt, így nem vette észre, hogy nincs minden rendben vele. Mondhatni a munka nagyon lekötötte az előző héten.

Reid most úgy érzi, be kell pótolja azokat a napokat. Tudtára akarta adni, hogy fontos számára, még ha nem is tud minden percben vele lenni.

A vacsora elkészült. A vörösbor behűtve várt arra, hogy megigyák. A poharak, tányérok, evőeszközök az asztalon díszelegtek már. Spencer elégedetten állt a gondosan megterített asztal mellett. Csupán egy gyertya sárgás fénye világította be a helységet. Eleanor helyén pedig egy vörös rózsa hevert.

Az idő rohamosan közeledett nyolc felé. Nemsokára itt van.

A várakozás kínzó percei következtek. S amikor legközelebb az órájára nézett, már öt perccel múlt nyolc óra. Eljött a pillanat. A pillanat, mikor lavinaként elborította elméjét az aggodalom.

Eleanor nem késik. Soha sem késik és... ha mégis ennyit biztosan nem. Ráadásul időben szólt volna róla. Reid egyelőre nem tett mást, mint várt és csak várt, közben fél percenként nézegette az óráját.

Negyed kilenc. Fel kéne hívnom. Telefonja névjegyzékéből kikereste Eleanor nevét és máris hívta őt. Kicsöngött. Idegesen hallgatta a búgást, s abban bízott, nemsokára a nő hangját fogja hallani. Nem következett be. Többszöri próbálkozás ellenére sem. Eleanor nem vette fel. Minél többször hívta, és nem válaszolt annál idegesebb lett. Mi lehet vele? Merre járhat?

Nyolc óra tizenkilenc perc volt, amikor is megelégelte a várakozást. A gyertyát elfújta, és zsebébe csúsztatva a nőnek szánt ajándékát elhagyta a lakást. Ha bármi történt vele... Remélte nem egy árokban fekszik. A létező legrosszabb gondolatok bukkantak fel fejében, akaratán kívül is.

A gyomra görcsben volt, kezei remegtek, mikor beült az autóba. Vagy csak egyszerűen nem akar velem lenni? Meggondolta magát? Sok volt, amit tegnap mondtam neki az érzéseimről? Fél elkötelezni magát. Biztosan ez lehet a baj; az igazat megvallva e téren Spencer sem volt különb... Mindaddig, míg meg nem ismerte őt. Ha valóban ez lenne a gond, legalább mondaná meg, és ne hagyná ily kétséget ébresztő gondolatok között vergődni.

Vezetés közben is legalább ötször tárcsázta a számát, ami elég merész vállalkozás volt. Vedd fel! Vedd fel, kérlek! Egy csengés... semmi, két csengés... semmi, három... semmi, négy... semmi, ötödik után... hangposta... Kinyomta és az anyósülésre hajította a telefont, azzal beletaposott a gázba.

Kilenc óra előtt nemsokkal belépett az ajtón, s Eleanor cipőit ezúttal rutinszerűen kikerülte. Ez egy nagyon bosszantó szokása volt. Mindig az ajtó előtt dobta le lábbeliét, hogy bárki, aki bejön átessen rajta. Reid arrébb tette, vagyis inkább finoman rugdosta, és tovább haladt.

Kísértő múlt /Gyilkos elmék/Where stories live. Discover now