Kísértő múlt /Gyilkos elmék/

Megtörsz!

A két férfi Eleanornak szánt ajándéka egy koromsötét, hideg pincében volt. A hosszú lépcső, mely odáig vezetett végtelennek tűnő útnak érződött Eleanor számára.

Jack mögötte volt Stuart szorító karjai között. Carl fegyverét fenyegetően Eleanor tarkójának szegezve lökdöste maga előtt a nőt. A lépcső olyan keskeny volt, hogy két ember már nem tudott egymás mellett közlekedni.

Eleanor érezte, ahogy minden lépésnél egyre jobban tarkójának szorul a fegyver hideg csöve. Nem végezhetem egy retkes pincében...

A sötétség még annak ellenére is elviselhetetlen volt, hogy Carl másik kezében tartott zseblámpájával világította az utat Eleanor előtt.

A lépcsőkön való learaszolást követően a kis pince szinte üresen tátongva tárult eléjük. A nő abban a halvány fényben is jól kivette, hogy egy asztalon, két szürke (nyilvánvalóan koszos) matracon és az egyik sarokban jó pár egymásra pakolt dobozon kívül más nem volt.

Az asztalon bizarr dolgok foglaltak helyet, melyektől Eleanor egész testén végigfutott a hideg. Egy kés, amely annyira ismerő volt... Oh, hát igen ezzel szúrt le. Úgy látszott azt élvezi, ha emlékezteti mit tett vele. Most már ennyitől is jól érzi magát? Mert, ha így van egyre betegebb...

Volt ott egy korbács, egy kézifűrész, egy csípőfogó, egy fém tál benne egy... egy... Uramisten! Eleanornak felfordult a gyomra, amint rájött mi van a tálban. Két fül... és legalább öt ujj... némi vérben úszva. Körbenézett maga alatt a földön és valamivel távolabb is vizsgálódni kezdett. A betonon és az asztalon is volt néhány megbarnult vércsepp. Vér... vér és vér... Elég hanyagul feltakarított vér. A lámpa fénye éppen elég volt arra, hogy ennyit felismerjen. Nem is kellett neki több. Mit művelhettek ezek? Bár inkább csak Carlra gyanakodott. A másik nem tűnt ekkora állatnak. Carl megölte őket... megkínozta őket.

De valahogy ide kellett hozniuk őket... Hogy lehettek erre képesek? Hogy bírtak ezek leteríteni két FBI ügynököt? Hogyan? A gondolatmenetet Carl reszelős hangja szakította meg.

— Nézd csak meg! – lökte oda a pince azon felébe, ahol a két matrac foglalt helyet. A fekvőhelyek dohos szagot árasztottak magukból. Émelyítő volt.

A férfi odairányította a zseblámpa fényét, ahol egy kis alak feküdt nekik háttal. Eleanor arra tippelt, hogy éppen aludt, vagy csak egyszerűen félt megfordulni és szembesülni a fogva tartóival.

— Menj közelebb és nézd meg mit kaptál! – lódított rajta egyet. Egyensúlyát elveszítve megingott és ráesett a matracra, ahol a gyerek feküdt. Eleanor egyik cipője leesett a lábáról, s azonnal megérezte a hideg betont a lába alatt. Libabőrös lett. A kis test közelébe húzódott, hogy jobban láthassa. Mikor megpillantotta a szőke hajat, tudta. A vér vadul az agyába tódult, olyan düh fogta el, hogy félő volt, szétrobban a feje. Henry...

— Henry... - rángatta meg. A fiú nem válaszolt, nem reagált, még egy mozdulattal sem.

Méreggel a szemeiben és elvörösödött fejjel fordult meg. A két férfi jót mulatott rajta.

— Mi a fene ez? Mit tettetek vele? Ha bántottátok elevenen megnyúzlak benneteket! És rohadtul fogom élvezni minden percét!

— Nocsak, nocsak. Még a végén kiderül, nem vagy különb nálam – gúnyolódott a zseblámpa fényét egyenesen Eleanor arcába irányítva Carl. A nő a hirtelen fénytől vakultan meredt a semmibe.

— Mit csináltál vele? – kérdezte újra. Nagyokat pislogva próbálta visszanyerni a látását.

Carl megvonta a vállát és a lámpát társára irányította.