Kísértő múlt /Gyilkos elmék/

Utóhatások

Másfél hónapja történt, hogy Elle elment, és másfél hete annak is, hogy hazaengedték Eleanort a kórházból. Pontosan ennyi, percre és másodpercre. Ezt Reid is megerősíthette volna.

A nőt roppant mód idegesítette, hogy a zseni minden egyes nap, míg távol volt egy újabb ügy miatt, szüntelen hívogatta őt, amikor csak egy kis ideje akadt rá. Eleanor viszont válaszra sem méltatta. Megmondta neki mielőtt még elment, hogy ne keresse, mert senkire sem kíváncsi, rá meg végképp nem. Ennek ellenére is képes volt zaklatni (ugyanis annak érezte) őt, ráadásul sokszor teljesen lehetetlen időpontokban kereste.

Reiden a válasz hiánya miatt néha már halálos aggodalom vett erőt, s csak akkor nyugodott meg, mikor egyszer Eleanor megelégelte a hívogatást és kinyomta a telefont. Ez azt jelentette, hogy életben van, nincs baj, azon kívül, hogy gyanúja szerint a PTSD tüneteivel küszködik. Viszont, ha így van (mert hát ő nem tévedhetett) nagy szüksége volt rá vagy valakire, aki segíthetne neki. Sajnos túl elutasító volt, ami megnehezítette a dolgát, s csak telt az idő, állapota pedig hamar romolhat, még súlyosabb irányba haladhat. És minden bizonnyal most, ebben a pillanatban is ez történik...

Eleanor nem volt hajlandó kimozdulni a házból, voltaképpen még az ágyból sem, ha nem látta szükségesnek. Alig evett, azt is csak akkor, mikor Reid készített neki valamit, inni is szinte kizárólag alkoholt ivott. Persze Reid társaságában ezt nem merte megtenni. Különben egész nap hallgathatta az okoskodását, arra meg végképp nem volt kíváncsi.

Ő csak el akart bújni a világ elől, hagyni, hogy szép lassan feleméssze a fájdalom, nem is tehetne mást, mert nem tud. Képtelenség, hogy kikecmeregjen ebből az állapotból. Olyan nagyon megváltozott minden. A reménytelenség vette át a hatalmat felette, s ami eddig öröm volt csak nyűgöt, és kellemetlen érzéseket keltett benne, nem okozott már cseppnyi örömöt sem. Ilyen volt például a festés, amit titokban művelt a gitározás mellett. Mind megnyugtatta, valamikor... az események előtt.

Mindenhol csak emlékek. Az éjjeli szekrényen állt egy kép róla és anyjáról újabb és újabb sebeket okozva neki, amikor ránéz. Egy nap hirtelen felindulásból a falnak vágta és a keret darabokra tört. Ezek után óránként tört rá a sírógörcs és bűntudata támadt, hisz ezzel minden bizonnyal megsértette anyja emlékét.

A fehér festővászon csupaszon állt az állványon, Eleanor sokszor látta rajta az emlékeit megjelenni. Akárhányszor elment mellette és rápillantott felvillant egy emlékkép. Egyszer elhatározta lefesti, de ezzel úgy érezte csak újabb szenvedést okozna magának, mi értelme lenne megörökíteni a kínjainak képét? Miért lenne jó, ha ránéz arra a festményre, s megint eszébe jut minden. Ugyan már! Baromság.

Mindezek mellett, minden nemű segítséget elutasított, Reidnek pedig igen fájt, hogy vele is így bánt. Hiába értette meg mi zajlik benne. Szíve minden egyes percben, mikor eszébe jutott Eleanor (és ez gyakran megtörtént), darabokra hasadt. Egyre-másra azon járt az agya, vajon mikor fogja magát totál részegre inni, annyira, hogy talán már csak kihűlt, élettelen testét találja majd, mikor visszatér hozzá. Ezek a borongós gondolatok kezdtek mindennapossá válni számára, s csak az jelentett volna megnyugvást, ha mellette lenne és vigyázna rá. Talán néhány nap... maximum három és újra láthatod... minden rendben – nyugtatgatta magát időközönként. Hatástalan volt. Távol volt, nagyon távol tőle... Az idő lassan haladt. A három napból pedig egy hét lett.

Ahogy ő úgy a többiek sem repestek a boldogságtól, mind nyugtalanok voltak, részben Elle halála miatt, ám leginkább mégis Eleanor állapota aggasztotta őket. Elle-t nem hozhatták vissza, a lányát viszont még megmenthetik.

Hotchner az önmarcangolás nagymesterévé vált az elmúlt hetekben. Szeretett volna beszélni Eleanorral, s nem egyszer járt is nála, remélve, hogy tudnak váltani pár szót. Elkeseredettségét csak növelte, hogy a nő szótlansága és elutasító viselkedése miatt képtelen volt közel kerülni hozzá. Így segíteni sem tudott. Teljesen mindegy volt ki akart jót tenni neki, ő ellökte magától. Haragudott mindenkire, haragudott az egész világra.