Kísértő múlt /Gyilkos elmék/

Kedvellek

Bár JJ és Garcia is meglehetősen csinosak voltak, ennek ellenére megmagyarázhatatlan okból csak őt bámulták olyan különös áhítattal, amit Eleanor egyszerűen képtelen volt elviselni. Mi ütött beléjük? Mindenki megbolondult?

Mindenesetre Hotchnernek igaza volt, s egész biztos, hogy Reid volt mind közül az egyetlen, aki valóban szóhoz sem jutott, mikor meglátta Eleanort. Őt kivéve kollégái mind elismerő szavakkal illették. Ennek ellenére Reid hallgatása és a zavarában hirtelen vörössé vált arca többet jelentett bármilyen dicsérő szónál.

Legnagyobb meglepetésére Morgan valósággal csodálta elegáns megjelenését.

Eleanor vonakodva fogadta a Morgan felől érkező mosolyt, ami már önmagában tényleg nagy változás volt, ahhoz képest, hogy szinte nem is beszéltek egymással, kivéve ha a munka miatt kénytelenek voltak kommunikálni. Mindez addig fog tartani míg Morgan meg nem kapja, amit akar: válaszokat. Eleanor tudta. Addig, amíg csak titkolózik a kilétét illetően nem sok esély van arra, hogy jót szórakozzanak, beszélgessenek együtt munkán kívül.

A Morgan és közte lévő feszültség lassan már a többiekre is kihatott, Hotchner pedig nem egyszer próbálta rábeszélni őt, hogy végre „mutatkozzon be rendesen". Főnöke nem szegte volna meg az ígéretét miszerint addig, míg Eleanor úgy nem gondolja, addig egy szót sem szól, de lassacskán úgy tűnt, ha nem akarja, hogy a csapat hangulata Morgan Eleanor felé irányuló barátságosnak nem mondható viselkedése miatt feszültté és egyre csak feszültebbé váljon, cselekednie kell... Eleanor helyett. Nem hagyhatja, hogy darabokra hulljon a csapat...

— Nem akarom elrontani ezt az estét, de úgy érzem most... szóval... - szólalt meg Eleanor. A vacsorát rég befejezték, amely egyébként olyan finom volt, mint amennyire gusztusos.

Azóta már a jó néhány pohár bor, melyet jókedvű beszélgetések közepette elfogyasztottak, jócskán Eleanor fejébe szállt. Gátlásai, félelmei oldottak, habár közel sem annyira, hogy felugorjon az asztal tetejére és táncolva sztriptízelni kezdjen. Hangosan elnevette magát, ahogy ezt elképzelte. Talán többet be se kéne menjek az irodába, egy ilyen mutatvány után – nevetett jóízűen saját őrült gondolatin. Olyan részeg sosem leszek.

Kollégái értetlenül bámultak rá, szerették volna tudni mi olyan mulattató, illetve azt amibe az imént belekezdett. David sejtelmesen rámosolygott Eleanorra.

— A következő alkalommal inkább valami olcsóbb bort rendelünk...

Eleanor arca döbbentté vált, mintha legalábbis olyan borzalmas dolgot mondott volna.

— Oh, igen. Legközelebb csak szőlőlevet kapsz – szólt Morgan vigyorogva, barátságos hangon. Barátságos??? Mi történt, talán neki is megártott a bor? Nem, nem hiszem... Rajtuk szinte alig látszik, hogy alkoholt ittak... Te jó ég csak én nem bírom?

— Mit szerettél volna mondani, querida? [1] – kérdezte felé fordítva fejét Reid. Micsoda? Miért becézget engem? De leginkább miért spanyolul??? Ez most valamiféle célzás? Anyám félig kubai, tökéletesen beszél spanyolul, ami rólam nem mondhat el... Talán tud róla?Jesszusom... tud róla!

Hiszen a Földön létező körülbelül hat-hétezer nyelv közül pont ezt választotta... nem ok nélkül. TUDJA!!!

— Creo que usted sabe quién soy [2] - suttogta Reid felé, s cseppet sem igyekezett leplezni döbbenetét.

— Sí... y está bien [3] – mondta lágy hangon és finoman megfogta a nő asztalon nyugvó kezét. Eleanor alig észrevehetően megreszketett az érintésétől. Akármennyire is jólesett neki hamar elrántotta a kezét és a félig teli borospohárért nyúlt, hogy aztán gyorsan kiürítse tartalmát. Hotchner gyanakvóan nézett körbe az arcokon, melyek oly sejtelmesen nézték Eleanort, mintha azt mondanák: tudjuk ki vagy. Itt valami nincs rendben... és biztos nem a bor az oka.