Kísértő múlt /Gyilkos elmék/

Vallomások

Amikor felébredt vakítóan fehér falak vették körül. Léptek ütemes, halk neszét hallotta. Oldalra nézett, s akkor látta meg, hogy Morgan a hátát mutatva neki, a vele szemben fel-alá sétálgató JJ-nek magyaráz valamit. Nem értette és nem is izgatta annyira miről lehet szó. Magától értetődően az első gondolata és aggodalmának tárgya Spencer volt. Lassan kinyitotta a száját, és néhány másodperc múlva gyengén lehelte ki a szavakat.

— Hol van?

Morgan, azok után, hogy a halk szavak eljutottak füléhez, megfordult és JJ-vel együtt közelebb mentek hozzá.

— Jó reggelt, Csipkerózsika! - köszönt hatalmas, széles vigyorral az arcán Derek.

— Spencer?

— Nyugalom kislány! - csitítgatta Morgan.

— Mióta vagyok itt? – hangzott a következő kérdés.

— Úgy kábé két napot végigaludtál.

Igen, mostanság rendkívül sokat aludt, anélkül is, hogy bármi megerőltető dolgot csinált volna.

— Spencer? Penelope? – ismételte meg első kérdését, de ezúttal Garciáról sem feledkezett meg.

— Garcia jól van – mondta kis szünetet tartva. — A kis zseni lovagod... hamarabb magához tért, mint te. Három órája ébredt fel, és nagyon látni akart téged, ám amikor mondtam, hogy még nem tértél magadhoz, halálos aggodalom tört ki rajta - mondta mosolyogva, miután megtörölte két szemét. Nagyon fáradtnak tűnt, nyilván való volt, hogy hosszú órák óta időzhettek a kórházban.

Eleanor hirtelenjében az egekben érezte magát az örömtől és a megkönnyebbüléstől. Hát, él...

— Látni akarom, most azonnal! – mozdult meg, hogy felülhessen. JJ szemfüles volt, s azon nyomban megakadályozta ebben.

— Nem gondolnám, hogy ez jó ötlet. Még pihenned kéne – mondta a haját simogatva.

— Nem kell. Jól vagyok - makacskodott.

— Na, jó... Először szólunk egy orvosnak, hogy ébren vagy, és meglátjuk mi a véleménye erről – kacsintott rá Morgan.

Nem sokkal később hármasban haladtak a folyosón, Spencer szobája felé.

— Oké, szerintem ránk nem kíváncsi, úgyhogy mi itt leszünk kint - mondta JJ az ajtótól elhátrálva.

Eleanor egyetértvén bólintott, s remegő kézzel nyomta le a kilincset. Lassan ment be, véleménye szerint még egy csiga is lehagyta volna. Az ajtó becsukódott mögötte. Megfagyott, lemerevedett, nem tudott tovább haladni. Egyszerűen hihetetlen.

— Élsz... - ez volt mind, amit ki tudott nyögni abban a pillanatban.

— Eleanor? – hallotta saját nevét erőtlenül kipréselődni Reid ajkai közül.

— Spencer! – minden erő visszatért belé, és odasietett hozzá. Két karjával átfonta őt, aztán szétcsókolta arcának minden négyzetcentijét.

— Annyira gyönyörű vagy – súgta oda neki, mielőtt a nő eltávolodott volna tőle. Eleanor ezzel nem értett egyet, hisz nem igazán volt formában. Mégis jó érzés volt, hogy ilyen szörnyű állapotban is annak találja.

— Kis híján meghaltál – közölte a tényt. Belenézett zöldes barna szemeibe. — Meg ne próbálj még egyszer ilyet tenni!

— Nem kis híján, hanem halott is voltam, egy ideig... – megköszörülte a torkát, úgy folytatta. — Meg akart ölni, szíven szúrni, de te elém ugrottál, és vállaltad helyettem azt a csúnya sebet – kis szünetet tartott, míg lassan oxigénhez juttatta tüdejét. — Amit akkor mondtál...