Az elődök bekavarnak

3. Fejezet

- Jó igazad van, kösz, hogy megmentettél, meg minden, de igazán nem kellett volna - Na, erre se számítottam. Marinette valahogy mindig meg tudott lepni. És furán hangzik, de emiatt kifejezetten vonzónak találtam. Ha nem lenne Katica, biztos szívesen flörtölnék vele.

- Miért? Megoldottad és tűrted volna? Azt, hogy mindenki megbámul a folyosón és az osztályban? Higgy nekem, nem jó az ilyen élet.

Fejemet csóválva figyeltem Marinettet, aki időközben elkezdett fel és alá járkálni. Aztán leültem a háztető szélére és vártam a válaszára. Jó, csak arra vártam, hogy igazat adjon nekem.

- Oké, lehet, hogy nem - Itt győzedelmesen belebokszoltam a levegőbe. Marinette pedig megmosolygott, majd újra komoly lett. - De a szüleim így is haragudni fognak rám. Nem kéne lógnom a suliból. És aztán neked nem kéne valamit csinálnod? Mondjuk egy egyetemen hülyülnöd, egy csapat fiú társaságában vagy esetleg menni dolgozni? Sajnos ötletem sincs hány éves vagy.

Egy számomra kellemetlenebb témát hozott fel. Így nem is válaszoltam meg a teljes igazságot, ami történetesen az volt, hogy egy osztályba járunk. Ezért ködösítettem egy picit:

- Fogalmazzunk úgy, hogy máshol kéne lennem, de hős vagyok és szólított a kötelesség. Csak nem hiszed, hogy hagyok egy ilyen csinos lányt együtt egy falka pletykaéhes csürhével? - rákacsintottam, és minimum egy vágyakozó pillantást vártam volna érte. Marinette ismét meglepett ugyanis csak a szemét forgatta és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, mint egy durcás kislány. És vak lennék? Marinette elvörösödött? Nem, az lehetetlen. Ha Adrien vagyok, akkor szokott, de ha Macskaként találkozunk, akkor mindig higgadt és komoly. Hm... Úgy tűnik, hogy még egy szívet összetörnék, ha összejönnék Katicával. Csak ne szállja meg egy Akuma!

- Leszállnál a földre Macska? Úgy tűnik eléggé elkalandoztál. Csak nem szerelmes vagy? - Marinette hangja visszarántott a valóságba. Miért van az, hogy a lányok mindig megérzik, ha az ember szerelmes? És miért nem tudja az én Bogárkám ezt észrevenni? Marinette mellém ült a tető szélére, miközben valami vicces válaszon gondolkodtam és halkan megkérdezte:

- Elmondtad már neki? - némán megráztam a fejem, mire fanyar mosoly került rózsaszín ajkaira. - Jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki bénázik - ezen kicsit felhúztam magam. Én lennék a béna? Tiltakozásomnak hangot is adtam volna, ha Marinette nem folytatja. - Elárulod ki az? - tekintetében kíváncsiságot és félelmet láttam. Várjunk csak, félelmet? Marinette tényleg belém esett? Nem mintha nem kedvelném, de én nem tekintek rá úgy. Vagyis inkább próbálok nem úgy tekinteni rá.

- Nem fogom elmondani, hogy kibe estem bele, az viszont érdekelne a te szíved ki nyerte el - egy fintort kaptam válaszul, de aztán felnevetett.

- Mi az Macska, félsz a konkurenciától? Vagy csak féltékeny vagy, hogy nincs halálosan beléd esve mindenki? - továbbra is hatalmas, gúnyos vigyorral az arcán belebokszolt a vállamba.

- Most miért Marinette? - közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam. - Még te is belém estél.

- Én? Nem én... Én... Én őt szeretem - úgy beszélt, mintha saját magát akarná meggyőzni. Mikor látta, hogy ez nekem is feltűnt, az utcát kezdte bámulni. Én továbbra is őt fürkésztem. Egyszer csak megrezzent a zsebében a mobilja. Meglepetten vette elő. Az arcán egymás után változtak az érzelmek: először a csalódottságot, majd a megbocsátást lehetett kiolvasni tekintetéből. Felém nyújtotta a mobilját, mire én meglepetten nyúltam érte. Alyától kapott egy üzenetet.

,,Szia, kislány! Kérlek, ne haragudj, amiért nem szóltam a riporterekről. Eleinte tényleg nem akartam szólni, aztán meg elfelejtettem. Még egyszer: ne haragudj! Ha minden oké és már nem haragszol, akkor felhívsz?"