Zuhanás

3. Rész

– Ezt megérdemeltem – konstatálta, miután végeztem.

Nem elég, hogy fenekestől felborította az életünket, még próbál úgy tenni, mintha számítanék neki valamit is. Ha így lenne, nem történt volna közte és Grace között semmi, hű társ lett volna, és most nem azon gondolkoznék, hogy meg tudok–e neki bocsátani valaha, hanem azon, hogy mi legyen ma a vacsora. De nem, neki átvitt értelemben szembe kellett köpnie, semmibe kellett vennie az elmúlt hat évet – persze, ha bele számítjuk a "járunk" időszakot – és egy olyan apuci kedvencével kellett összeszűrnie a levet, aki talán azt sem tudja, mi az, hogy munka vagy házasság. Ez az igazság. Grace, mindig is apuci kedvence volt. Úgy, ahogy itt, ebben a városban többen, a családjuk pénzéből éltek, az egész napjuk a vásárlásból, a különböző programok megszerzéséből és klub gyűlésekből állt, míg a férjek és apák dolgoztak. Ez volt Grace-el is, pont mint a barátnőivel. Sosem kellett és nem is kell majd rendes munkát vállalnia, jól érzi magát úgy, ahogy most van, ingyenélőként.

Miután Tim abba hagyta a faggatózást, és én megittam a kávémat, egy üveg víz társaságában visszatértem a szobámba. Miután a laptopomon kikerestem a repülőtér oldalát és szerencsémre még kaptam jegyet a délutáni gépre, lefoglaltam egy helyet, majd azon tűnődtem, mit kezdjek magammal délután négyig.

Egy frissítő fürdő után – és, persze a gyógyszer hatására – valamivel enyhült a fejfájásom, de korgó gyomrom még mindig nem hagyott nyugodni, ezért nagyjából két órára, a konyhai találkozásunk után újra lementem, hogy egyek valamit.

Tim nem volt a helységben, de tudtam, hogy itthon van, mert a kocsija a felhajtón állt, Csodálkoztam, hogy nem ment dolgozni, de a büszkeségem nagyobb volt, mint a kíváncsiságom, így hagytam a dolgot és kinyitottam a hűtőt, ahol egy szendvics várt, rajta egy cetlivel:

" Hidd el, sokkal jobban leszel, ha megszed"

Mérgembe a hűtő ajtajából kivettem a tejet, majd a konyha szekrényből egy tányért és a gabonapelyhet. Azért sem ettem meg a szendvicsét. Olyannak tűnhettem, mint egy dacos kislány, és ha jobban belegondolok, tényleg úgy is viselkedtem, kezdve a kommunikáció és a segítség elutasításával, de haragudtam, és ezért úgy éreztem, nem akarok tőle semmit sem elfogadni.

Abban reménykedtem, hogy ha elutazok egy kis időre, akkor majd tisztán látok, megemésztem a dolgokat és rájövök majd mihez is szeretnék kezdeni. A legnagyobb bajom, hogy szeretem Timet, bármennyire is megbántott és megsértett. Reménykedtem, hogy ha elmegyek, majd annyira fog hiányozni, hogy elfelejtem ezt az egész nevetséges megcsalást és változtatásokkal, de együtt tudunk majd élni, de addig is, le kellett küzdenem a sértettséget és meg kellett vele beszélnem, mit is szeretnék. Őszinte beszélgetésre volt szükségünk, hogy kérdések nélkül hagyhassam el a várost, ezért miután befejeztem a reggelimet, Tim után indultam.

Ahogy elsőre gondoltam, a hálószobában találtam meg. Az ágyon feküdt, lábait keresztezve lógatta le fél oldalasan a magasított matracról, kezeit pedig a feje alatt pihentette. Amint beléptem a szobába, tekintetét rám kapta, de pozícióját nem változtatta meg, csak kérdően nézett rám, hisz nyilván furcsa volt a számára, hogy az előbb még szóba sem álltam vele, most pedig én magam kerestem meg őt.

– Szia – üdvözöltem, majd leültem mellé az ágyra úgy, hogy jól láthassam őt.

– Szia – köszönt vissza, de hangjában fellelhető volt a kétely.

– Most már beszélhetünk – kezdtem.

– Végre – könnyebbült meg, majd ő is ülő helyzetbe tornázta magát és elhelyezkedett velem szemben.