Frozen Heart.-Miraculous //BEFEJEZETT//

2.

Adrien gyors léptekkel szaladt fel az iskola lépcsőin. Jóval becsengetés után járt az idő. Megint elkésett. Fáradt volt, nyúzott és kimerült. Miután tegnap a lány kérésére magára hagyta Marinettet, használhatatlannak érezte magát. Testőre és Nathalie előtt megpróbálkozott semlegesnek, unottnak tűnni, de ez nagyobb erőfeszítésébe került mint azt gondolni merte volna. Még Plaggal sem törődött igazán. Elhalmozta sajttal a kis lényt, mielőtt az akárcsak kérte volna, pusztán azért, hogy kivételesen ne idegesítse halálra. Ám arra nem gondolt, hogy a kwamit sem érintették pozitívan a fiú érzelmei.
Nem aludt valami jól. Egész éjjel csak hánykolódott az ágyában, miközben a nap történései újra és újra leperegtek szemei előtt. Azon gondolkodott, miként tudná meggyőzni társát, hogy ne adja fel a hős létet. Teljes szívéből remélte, hogy képes lesz erre.

-Elnézést!-rontott be kopogás nélkül a terembe, ahol egy rövid időre minden szem rá szegeződött.

-Foglaljon helyet Mr. Agreste. -lövellt rá egy szúrós pillantást Mrs. Bustien, majd a tanári asztalról felvett egy papírt, s mikor Adrien helyet foglalt, száját szólásra nyitotta.-Nos gyerekek..-kezdte, s arcán nyilvánvalóan látszott, hogy idegenkedik a helyzettől és kellemetlenül érinti az amit mondani kényszerül.-Mint bizonyára tudjátok, egyik osztálytársatok, Marinette édesanyja elhunyt. A temetés holnap lesz és ilyenkor az a szokás, hogy egy diák képviseli az osztályt, velem együtt.-bökte ki hirtelen, és a kijelentésére feszült csend ereszkedett a helyiségre.-Szóval szeretnék kérni egy önkéntest erre a szomorú feladatra..

-Én megyek.-emelte a kezét magasba Alya szinte azelőtt, hogy a tanárnő befejezhette volna a mondatot. A legjobb barátnője volt, ez kétségtelenül az ő kötelessége.

-Rendben van.-bólintott rá a vörös hajú nő az asztal mögött, majd belekezdett Shakespeare egyik drámájának mélyreható elemzésébe.

Adrien végigvezette tekintetét a termen. Mindenkit megérintett az eset, mind ismerték a pék feleségét, és a legtöbbjük tudta, min megy most keresztül a mindig vidám, sötét hajú copfos lány, aki most nem foglalja el a mögötte lévő helyet. Adrien is tudta. Tudta, milyen nehéz feldolgozni a veszteséget és hogy az a fájdalom, hiába is próbálják elhitetni, soha nem szűnik meg igazán. Csak egyszerűen valóban megtanul az ember együtt élni vele. Amennyire lehetséges. De az első néhány hónap a legrosszabb. Amikor nem tudja az illető hogyan élhetne együtt azzal a végső elkeseredéssel, amiből nem létezik visszaút. Legalábbis egyedül nem, vagy csak nagyon nehezen.

Szép lassan gondolat öltött formát Adrian ködös elméjében. Ő is elmegy a temetésre és hőstársa előtt hősként fogja megadni az elhunytnak a végtisztességet.

-Meg kéne látogatnunk.-vetette fel az ötletet Alya, mikor a szünetben mind a hárman a lépcsők alatti padon ültek. A kijelentést valószínűleg Ninonak címezte, de Adrien kapott az alkalmon.

-Én is veletek mehetek?- kérdezte a szőkeség, mire a szemüveges lány meglepetten meredt rá. Valószínűleg más esetben ujjongva rohant volna barátnőjéhez, hogy elújságolhassa, szerelmét jobban érdekli, mint gondolná, most azonban megfontoltabb és higgadtabb volt.

-A suli előtt órák után?-válaszolt kérdéssel a kérdésre. A zöld szemű bólintott és ennyiben maradtak.

A nap további része eseménytelen volt, mindaddig míg a megbeszélt időpontban nem találkoztak.

-Tudjátok, én nem hibáztatom Katicáékat.-kezdett mondandójába Alya, ami szőke barátját gondolkodóba ejtette.

Tulajdonképpen senki sem hibáztatja őket. Nem jelent meg Párizs hőseit szidalmazó poszt, cikk, vagy hír. Senki sem bojkottálja őt és társát, kizárólag maga Marinette. Önmagát hibáztatja édesanyja haláláért. Azt hiszi, rajta múlt, hogy időben megállítják e Fagyos szívet, de valahol legbelül ő is tudja, hogy tehetetlenek voltak.