Zuhanás

1. Rész

Talán nem is olyan nagy dolog, hogy az embernek vannak álmai, vágyai. Egy késztetés arra, hogy kitűnjön a tömegből és megmutassa, hogy ő bizony több annál, amit mások gondolnak róla. Nekem is vannak álmaim. Vágyok arra, hogy egyszer traumatológus szakorvos is lehessek és életeket menthessek ebben a formában, de ehhez még négy év rezidens képzésre lett volna szükségem. Timmel a férjemmel a háziorvosi szakképzés alatt ismerkedtünk meg. Én szerettem volna még tovább tanulni és traumatológus is lenni a háziorvosi képzés után, de a háziorvosi diploma után Timnek egy kisvárosból ajánlottak fel egy praxist, így a nagy alma, azaz New York helyet, Rock Hill-ben, egy apró kis városban folytattuk az életünket. Így hát, ahelyett hogy az álmaimat kergettem volna és a sürgősségin mentettem volna életeket, egy poros kisvárosban próbáltam betegeket szerezni, de valamiért minden beteg Timet preferálta jobban, így egy idő után nekem semmi dolgom nem volt, hisz a betegek hozzá jártak. Tim rengeteget dolgozott, egyedüli háziorvosként, ö látta el egész Rock Hillt.

A közel ezernyolcszáz főjével nem mondhatjuk nagy városnak, és pont ez volt a hely  hátulütője. Mindenki ismert mindenkit, könnyen terjedtek a hírek, szinte semmit sem lehetett eltitkolni. Tipikus kisváros, ahol a hagyományok szentek, minden hónapra jut legalább egy rendezvény. Rock Hill volt New York ellentéte és én ezt őszintén, teljes szívemből utáltam.

Időbe telt, de talán azt mondhatom, elfogadtak az emberek.  Mondjuk ezt csak annak köszönhettem, hogy én voltam a nagy Dr. Timothy Fisher felesége, Ebony. Biztos vagyok benne, ha egyedül jöttem volna Rock Hill-ben, maximum a következő buszt vártam volna meg ami visszavisz New Yorkba, de mivel ez nem így történt, lenyeltem az, inkább óriási varangynak mondható békát, eltűrtem a pletykákat, sugdolózásokat, erőt vettem magamon és nem hagytam, hogy ezek a kisvárosi dolgok uralják az életem, inkább  próbáltam beilleszkedni. Én tényleg megpróbáltam, de azon kívül, hogy kedvesen fogadtak és mosolyogtak rám, nem tudtam többet elérni. Nem vettek be egy klubba sem, nem lehettem a "Hölgyek" kör tagja, és így nem vehettem ki a részem a rendezvények szervezésében úgy, mint a város női tagjainak nagy része. Nem voltak barátaim, csak otthon ültem és jó feleséghez híven vacsorát főztem minden áldott nap. Elvégeztem a házimunkát, bevásároltam, míg a férjem úszott a hírnévben. Mindenki szerette, tisztelte. Bevallom, a szívem mélyén irigyeltem őt azért, hogy számára minden tökéletes volt, míg én nem tettem mást csak mosolyogtam, helyeseltem és bólogattam mindenre. Nem voltam már önmagam. Rég nem az az életvidám, határozott és kedves lány voltam mit azelőtt, de mindebbe beletörődve éltem a mindennapjaimat tovább, és nem tettem ez ellen semmit. Betudtam ezt a felnőtt életnek, de ezt nem éreztem helyesnek. Azt súgta a szívem, hogy sosem kellett volna feladnom az álmaimat csak azért, hogy másé teljesülhessen, még ha az az ember a férjem is.

– Drágám, megjöttem! – Kiáltott be Tim, ahogy becsukta a bejárati ajtót, majd egyenesen a konyhába jött hisz tudta, hogy ott várom őt terített asztallal, készen a vacsorához. Miközben a párolt zöldséget szedtem ki a tányérokra, egy puszit nyomott az arcomra, majd zakóját a szék támlájára terítette és ingének ujját könyékig felhajtotta. Gyorsan, egy-egy adag kacsasültet tettem a tányérokra így, mire visszaért a kézmosásból, pont leraktam elé a tányérját és helyet foglaltam vele szemben az étkezőasztalnál.

– Milyen volt a napod? – Tettem fel a kérdést érdeklődve, apró mosollyal az arcomon, majd vártam a válasz. Markáns arca ma fáradtabb volt a szokásosnál, kék szemei alatt sötét árnyalatú karikák éktelenkedtek, az egyébként rendezett szőkés barna haja, ma kissé ziláltan meredt az ég felé. Fáradt volt, ezt le sem tagadhatná. Nagy sóhajjal kezdett bele napjának ecsetelésébe, majd elmesélte, hogy aznap házhoz hívták. Aggódva mesélte el, hogy az egyik betege kismama, és elég nehezen viseli a Rock Hill-i meleget.

Ő nem kérdezett vissza, és nem is volt rá szükség, hisz én nem tudtam volna semmit sem mesélni. Az én napjaim mindig ugyan úgy telnek. Felkelek, elvégzem a ház körüli munkákat majd bevásárolok, hazajövök és vacsorát készítetek. Így teltek a napjaim, egyik követte a másikat. Néha úgy éreztem, hogy teljesen haszontalan vagyok. Ha eltűnnék, senki sem venné észre, maximum Tim, ő is csak azért, mert nem volna meleg étel az asztalon mire hazaér.

– Ebony, figyelsz rám? – Hallottam meg Tim hangját, mellyel felhívta magára a figyelmet.

– Ne haragudj, mit is mondtál? Elgondolkoztam kicsit. – Feleltem, hisz nem hallottam mit mondott.

– Az mondtam, hogy a polgármester meghívott minket vacsorára a hétvégén, és azt kérdeztem, tudnál – e venni ajándékba egy üveg bort. –Ismételte meg azt, amit az előbb nem hallottam.

– Igen, persze. Feleltem röviden. Megszoktam már, hogy nem kérdezi meg, hogy lenne – e kedvem unalmas vacsorákra járni, kedvesen csacsogni olyan emberekkel, akik igazból nem is kedvelnek, csak azért társalognak velem, mert az illem azt kívánja.

Miután a vacsoránk a szokásos egyhangú felületes társalgással lezárult, én még rendbe tettem a konyhát és elmosogattam. Mikor felmentem, Tim már aludt, így halkan átöltöztem a pizsamámba. Elalvás előtt még olvastam egy kicsit, majd én is nyugovóra hajtottam a fejem, hogy másnap reggel újra kezdődhessen az unalmas életem újabb, végtelenül unalmas napja.