Úgyis az enyém leszel

8. fejezet

10 évvel később

Egy esküvőre készültem. Én adtam össze a párt. A beszédemen dolgoztam, amikor megcsörrent a mobilom.

- Ben! Én vagyok az, Roger.

- Roger! De jó hallani a hangod! Minden rendben van? - kérdeztem örömmel a hangomban.

- Köszönöm a kérdésedet, az Úrnak hála jól vagyok. Ráérsz mostanában?

- Most éppen egy esküvőre készülök. A gyülekeztünk két tagja most fog a héten házasságot kötni. Én fogom őket összeadni - válaszoltam.

- Hm. Az nagyon jó.

- Miért kérdezed?

- Hát...csak arra gondoltam, hogy olyan régen látogattál már meg. Nagyon örülnék, ha eljönnél Charlie végzős eseményére - mondta. - Biztos, örülne neked, hiszen olyan nagyon régen nem találkoztatok. 

Hát igen, több mint tíz éve nem láttam már a kis vakarcsot. Rogertól mindig érdeklődtem felőle, amikor összefutottunk, de látni nem láttam azóta a szörnyű tragédia óta.

- Wendyt is hozd magaddal - fűzte még hozzá.

Wendy Richards új gyülekezetem tagja volt. Négyévente elhelyeztek szolgálni. Kis gyülekeztem tagjai között sok volt az özvegy, idős hölgy, akik mindig mindent jobban tudtak. Azt is jól tudták, hogy egy harmincnégy éves lelkésznek már nagyon ideje lenne megnősülnie, hacsak nincs valami degeneráltsága, mint például a homoszexualitás. Minden igyekezetükkel azon dolgoztak, hogy Wendy-vel összeboronáljanak. Wendy aktív tagja volt a gyülekezetnek. A gyerekeket tanította, valamint nagyon szépen énekelt, így igyekezett egy kórust verbuválni a jó hangú tagokból és heti kétszer délutánonként összegyűltek gyakorolni. Egyébként pedig egy virágüzletben dolgozott. Észrevettem, hogy első perctől kezdve tetszem neki. Alacsony volt, tőlem egy fejjel. Barna hosszú haja volt. Testalkatra átlagos. Kedveltem. Ideális társnak tűnt. Talán ő az igazi, tűnődtem. Jó pár hónap múlva elhívtam vacsorázni. Nem volt lángoló szerelem köztünk. Vagy heves vágy, mint Becky-vel. Arra gondoltam, hogy nem fogok sokat teketóriázni, mint Becky-nél, el fogom jegyezni és elveszem feleségül. Akkor feküdtem le vele először, amikor felhúztam az ujjára az eljegyzési gyűrűt. Nem akartam a paráznaság hibájába esni. Így nyugodt volt a lelkiismeretem. 

- Persze, mindenképpen - válaszoltam Rogernek. - Hol is végez Charlie?

- A rendőrakadémián.

A kung fu ötlet után azt hiszem már senki sem lepődött meg azon, hogy Charlie a rendőrakadémiára jelentkezett. A gyilkossági csoportnál szeretett volna dolgozni. Biztos voltam benne, hogy el is éri a célját, amilyen kis makacs és céltudatos volt. A kung funál fekete övig vitte. Több versenyen is részt vett. Mindig győzött. Valójában örültem a meghívásnak. Hiszen olyan nagyon régen nem láttam már őt. Emlékeimben mindig úgy élt, mint aki repül a karjaimba és annyiszor elmondja, hogy szeret. Persze, már felnőtt nő, biztosan nem ugrik a nyakamba, amikor meglát, de jól lesz újra látni őt.

Wendy örömmel csatlakozott hozzám, amikor következő héten a megbeszélt időpontban megjelentünk a rendőrakadémia parkolójában. Megkerestük Rogert, majd együtt mentünk a vendégeknek kialakított elkülönített részhez. Tömeg az volt bőven. Charlie-ból nem sokat láttam. Kivonultak a végzősök fekete rendőr egyenruhában, felsorakoztak a vendégekkel szemben. Az igazgató, vagy kicsoda beszédet tartott, majd elbocsátotta a végzősöket. A ceremónia után elhúzódtunk egy félreeső helyre egy fa alá, és ott vártuk Charliet. Körülbelül tíz perc múlva egy alak közeledett felénk. Magas volt, feszített az egyenruhájában. Napszemüveg volt rajta.