Úgyis az enyém leszel

1. fejezet

Tíz éves voltam, amikor Sydney-ből Amerika egyik kisvárosába, West Pointba költöztünk. Apának ez volt az új közössége és szolgálati helye. Fájt a szívem a szülővárosomért, de az Úr hívott el minket egy új munkára, és mi szó nélkül engedelmeskedtünk neki. Az egyház központja St. Monroe volt. Apa gyakran vett itt részt értekezleteken, megbeszéléseken. Itt ismerte meg Roger O'Brient is. Roger kinézetre teljesen apám ellentéte volt. Míg apa kicsit vaskos, barna hajú és szakállú férfi volt, őszülő halántékkal, addig Roger magas, vékony, kese hajú, szemüveges férfi volt. Ők ketten hamar összebarátkoztak és a két család össze kezdett járni egymással. Roger feleségét Traceynek hívták. Ritka gyönyörű fiatal nő volt. Karcsú testalkat, búza szőke, hosszú, hullámos haj és bájos természet. Egyelőre még nem született gyermekük, de már nagyon vágytak rá. Sokat imádkoztak gyermekáldásért. Minden alkalommal, amikor nálunk vacsoráztak, vagy ebédeltek, mindig kaptam tőlük valamit.

- Mondd csak, Benny, mi leszel, ha nagy leszel? - kérdezte egyszer Roger tőlem, amikor nálunk ebédeltek.

- Lelkész, mint apa - válaszoltam magabiztosan.

- Micsoda öntudatos gyerek! - nevetett fel Roger és megborzolta barna göndör fürtjeimet. - Az Úrnak kitűnő szolgája leszel!

- Én is így gondolom - bólintottam, majd kimentem a konyhába, ahol anya és Tracey a desszertet készítették elő. 

- Van egy nagyon jó hírem - mondta Tracey anyának elfojtott hangon.

Anya kérdőn nézett rá. Tracey mosolygott.

- Csak nem? - kérdezte anya tágra nyílt szemekkel.

- De igen! Terhes vagyok! - bólintott boldogan Tracey. - Az Úr meghallgatta az imáinkat.

- De miért csak most mondod? - ölelte anya magához Traceyt. - Roger tudja már?

- Igen! Én mondtam neki, hogy ne mondja el mindenkinek azonnal. Várni akartam, míg biztos biztos nem lesz. Már a doktornőm is megerősítette a hírt. 

- Walter, drágám! - kiáltotta anya örömmel, amint átment az ebédlőbe kezében a felszeletelt sütivel. - Te már hallottad a nagy hírt?

Apa kérdőn rázta a fejét.

- Nem. Miért, mi van?

- Roger nem mondta? Kisbabájuk lesz!

- Roger, öregem! Hogyhogy eltitkoltad eddig? - örült meg apám a jó hírnek, és magához ölelte Rogert. 

- Tracey kért meg, hogy addig ne mondjak semmit, míg ő el nem mondja. Tudod, alig akartuk elhinni, hogy kapunk egy gyermeket - magyarázta örömkönnyekkel a szemében apám barátja. 

- Na, hát ezt meg kell ünnepelnünk! - mondta anyám. 

Aztán nyolc hónappal később bekövetkezett a csoda és  megszületett Charlotte O'Brien. Mi is elmentünk meglátogatni őket. 12 éves voltam ekkor. Nem kötött le egy öregemberhez hasonlító kis gnóm emberke, aki állandóan sírt és nyafogott. Egyáltalán nem volt olyan szép, mint az anyja, Tracey. Halálra untam magam az ilyen "babazsúrokon", így egy idő után kértem anyát, hogy ne vigyenek magukkal O'Brienékhez. Ilyen alkalmakkor inkább elkéredzkedtem egyik jó barátomhoz, Mike-hoz. Mike és szülei is közösségünk tagjai voltak, és Mike velem egyidős volt. Jól kijöttem vele, sokat játszottunk együtt. 

O'Brienék imádták egy szem lányukat. Főként Roger. Teljesen elkényeztette a lányát. Ha az a kis vakarcs csak egy kicsit is megütötte magát, már óbégatva szaladt az apjához, hogy vigasztalja meg és puszilgassa agyon a bibis testrészt. Csúf kis békának tartottam, aki inkább hasonlított az apjára, mint csodaszép anyjára. Vakítóan szőke, hosszú haja volt. Ennyi szépség volt benne. Apájától még a rossz szemeket is örökölte, mert hamarosan ő is szemüveges lett. 

Nem sokat foglalkoztam O'Brienékkel. Éltem a kamaszok életét és készültem a lelkészképzőre, hogy valóra váltsam álmomat.