Úgyis az enyém leszel

7. fejezet

Az új életem teljesen lekötötte minden energiámat. A szüleimet is nagyon ritkán tudtam meglátogatni. Egyik alkalommal, amikor náluk ebédeltem, eszembe jutott Charlie és Roger. 

- Mit tudtok róluk? - kérdeztem szüleimtől.

- Charlie-t egy évre kivette Roger az iskolából - kezdte anya. - Jót tett neki. Azóta persze már újra jár iskolába. Hála Istennek levette a fekete ruhát, és már nem áll a sarokba sem. Viszont, nem fogod elhinni, hogy a balettot mire cserélte le.

Kérdőn néztem anyára.

- Kung fuzik, vagy mit csinál.

- Tessék? Charlie? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Úgy bizony - erősítette meg apa is. - Szegény Roger, nagyon meglepődött, amikor Charlie egyszer csak haza állított azzal az ötlettel, hogy ő bizony kung fuzni szeretne. Ő maga nézte ki az edzőtermet, ahová járni szeretne. Mindig mondom, az egykék koravének, olyan kis felnőttek.

- Roger tőlünk kért tanácsot, hogy engedje-e neki - vette vissza a szót anya. - Apa azt tanácsolta neki, hogy hagyja, hadd menjen. Persze, mindannyian azt gondoltuk, hogy az első edzés után sírva szalad haza. Emlékszel, milyen kis sírós volt. Hacsak megütötte magát, ordítva szaladt az apjához.

- Igen, emlékszem - mosolyodtam el. 

- Nos, Charlie nem szaladt haza az első edzés után sírva. Sőt, egyikről sem. Az edzője azt mondja, ő az egyik legjobb tanítványa - mondta anya.

- Alig hiszem el - hitetlenkedtem. - Charlie, amint verekszik....

- A pszichológus is jó ötletnek tartotta ezt ...ezt a karatézást - folytatta apa. - Sok Charlie-ban az elfojtás. Így le tudja vezetni. Megtanítják helyesen kezelni ezeket az elfojtásokat.

Nem tudtam a kis vakarcsot karate ruhában elképzelni. Nekem a balettos kislány ugrott be. A rózsaszín dresszben, rózsaszín tüllben és a balettcipőkben. Jól emlékeztem még arra a bizonyos előadására, amit csak nekem produkált. Ebéd után átmentem a nappaliba és megkerestem a fényképalbumunkat. Kikerestem azt a fényképet, ami Charlie balettos produkciója után készült, azt, amelyiken átöleli a nyakamat és a fejét hozzám préseli. Hamar meg is találtam. Igen...A rózsaszín balettos ruhácskájában volt. Annyira szorított... Elmosolyodtam. Nem tudtam a karatés Charliet elképzelni. 

A legközelebbi lelkész értekezleten, amikor Rogerrel is találkoztam, rákérdeztem, hogy mi újság van Charlie-val.

- Köszönöm a kérdésedet, jól van - mondta mosolyogva. Rég láttam már Rogert mosolyogni. A tragédia óta talán most kezdett magához térni. 

- Hallom, már nem balettozik - mondtam félig tréfásan.

- Nem - hervadt le Roger szájáról a mosoly. - Bár inkább balettozna! 

- Azt hittem, jót tesz neki a karate.

- Túl jót tesz neki, Ben - mondta szomorúan. - Azt hittem, hogy ez csak egy hóbort lesz nála. Tudod, olyan kis érzékeny volt mindig. Bíztam benne, hogy egy-két alkalom után abba hagyja. De sajnos nem ez történt. Nagyon is megy neki.

- És ez miért baj?

- Ben, az erőszak csak erőszakhoz vezet - válaszolta. - Charlie ott vezeti le az agresszióját. Láttam a bemutatókon. Ben, Charlie ijesztő! Téglákat tör, léceket, és nem fáj neki. Ha megütik, mintha meg sem érezné. Néha elgondolkodok azon, hogy Tracey halála talán kiölt belőle minden érzelmet. Nem mondja már, hogy szeret. Nem szalad elém. Nem veti a karjaimba magát. Olyan távolságtartó.