Itt Ragadva

XII. fejezet

-Gondolkoztál már azon, hogy mi lenne ha nem kerültél volna ide be?- kérdezte Dave miközben a naplementét néztük az épület tetejéről.
Igen, ide sem szabad feljönni, de ha valaki már elég régóta van itt, akkor sok mindenre rájön ( itt az említett fiúra célzok).
-Nem, de ha már igy mondod... Pizzát ennék a kanapén és filmet néznék, majd ha a pizza elfogyott, akkor fagyit kezdenék el enni -feleltem nevetve.
-Hmm. Nem is olyan rossz ötlet.
-Na és te?
-Talán rossz társaságba keveredtem volna, és mégtöbb piercingem lenne mint most... Szóval tiszta rosszfiú lennek.
-Aham. Kifelejtettem valamit!
-Igen? Mit?- mosolygott kiváncsian.
-Nem találkoztam volna veled!-mondtam halkan, majd odabújtam hozzá.
-Én se veled.
Az utobbi időben rengeteg időt töltök Davevel. Néha mikor összefutok Alivel, vele is beszélgetünk. Dave lasacskán olyanná válik nekem mintha a testvérem lenne.
A szüleimmel nem beszéltem azóta, hogy ide bekerültem. Elméletileg jövőhéten jöhetnek látogatók. A lány, már egyre kevesebbszer jelsnik meg. Jelenleg pszihológushoz kell járjak, de már elméletileg azt sem sokáig. A gondolat menetemet a takaritónő szakította meg:
-Maguk mit keresnek itt?- emelte fel a hangját.
Dave közelhajolt hozzám.
-Színlelj akármilyen rohamot.- sugta alig halhatóan a fülembe.
Elöszőr nem értettem, hogy mit akar, mire jó ez neki? Mikor kapcsoltam, hirtelen elkezdtem fuldokolni és a földre estem. De ezt persze mind megjátszva.
-Rohama van! Maga nem látja?-ordítozott a nővel Dave.- Az isten szerelmére is már! Hívjon egy orvost!
A nő egy réműlt arcot vágott, majd elkezdett lefele rohanni a lépcsőn segítségért.
-Menjünk!- mondta Dave miközben a kezemért nyult, hogy felhúzzon.
Bólintottam, és nevetve elkezdtünk a lépcső irányába szaladni. Lefele menet, beleütköztünk az őrrökbe. A terv rosszul sűlt el. Davet elfogták.
-Menj! -kiabálta nekem.
Arcomat eltakarva elindultam, de visszarohantam. Nagy bátorságot vettem és megcsókoltam. Nem volt több négy másodpercnél, megint szaladni kezdtem, remélve, hogy nem látták az arcom. A beton csak úgy suhant a lábam alatt. A félelem uralkodott a testemen. A szobámig rohantam, és ágyam mellé lerogyva kezdtem el sírni. A könnyek patakokban folytak végig az arcomon. Nem tudtam mi lesz Davel. Nem akartam elveszíteni őt is. Fájt, hogy nem tehetek semmit érte...

Sziasztok! Ez az első ilyen kis "hozzászólásom", vagy nem is tudom, hogy mondjam. Így a rész végén a beszéd vagy mi. Atyám eljutottam idáig is. 12. fejezet. Hűha! Nem gondoltam volna. És köszönöm nektek, hogy olvassátok a történetem! Ha tetszett a rész akkor vote-oljatok!

U.I: nemsokára hozok még egy részt!