Half A Heart (L. T. ff.)

1. fejezet: British Music Festival

- A rohadt élet be már! - csaptam le idegesen a ceruzámat a zongorám tetejére. Az arcomat a kezeimbe temettem, és rákönyököltem a billentyűkre, ezzel egy nagyon kellemetlen hangzást alkotva. Kirázott a hideg a disszonáns hangzatoktól, ezért inkább felálltam, és végigfeküdtem az ágyamon. Ez egy jó hülye nap. Miért nem jön az ihlet? A szemem a fehér plafon egyik hatalmas repedésére tévedt. Hát igen, ez nem egy luxuslakás, de amíg egy gitár, egy zongora és egy ágy elfér benne, addig nem panaszkodom. Ja, a fürdőszobáról se feledkezzünk meg, az is fontos. Egyébként örülök, hogy egy ilyenre is telik az egyetem mellett, hiszen méregdrágák a tandíjak, főleg a British Music College-ban, ahova én is járok. Zeneszerzés szakon tanulok, modern zenét gyártok. Szeretek énekelni, de még jobban szeretem hallgatni, ahogy valaki az én dalaimat énekli. Színpadra állni sok ember elé és előadni azokat, na, az nem megy. Sose ment, de nem is vágytam rá soha. Én csak írni szeretem a zenét. Aztán amikor Londonba kerültem, akkor rájöttem, hogy nem csak írni szeretem a zenét, de tanítani is. Mostanában egyre inkább azon agyalok, hogy a dalszerzés mellett zenepedagógiával is szívesen foglalkoznék, mondjuk szívesen lennék énektanár.

A telefonom rezegni kezdett jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Izgatottan fordultam az oldalamra, nyújtóztam a párnám felé, de sehogy nem értem el a készüléket, muszáj volt felállnom. Örömöm hamar elszállt, mikor olvastam, hogy csak a szolgáltató megemeli a jövő hónaptól a havi díjat. Hát jó, nekik is meg kell élni valamiből.

Ismételten eldőltem volna a kemény franciaágyon, amikor hallottam, hogy kattant a zár, és a lakótársam, barátnőm lépett be az ajtón. A tompa puffanásból arra következtettem, hogy ledobta mindig dögnehéz táskáját a padlóra - vagy orra esett. Reméltem, hogy az előbbiről van szó, nincs kedvem mentőt hívni.

– Te még itthon? - kukkantott be a szobámba. – Nem kellett volna még elindulnod? – Értetlenül néztem rá, majd leesett. A British Music Festival! Amelyre hivatalos vagyok, mert az egyik tanárom szervezte a suliból, és engem választott ki többek között, hogy képviseljem az évfolyamot. A telefonomra pillantottam, majd csalódottan konstatáltam, hogy ha tíz percen belül nem indulok, elkésem. Ráadásul a londoni tömegközlekedés nem a legmegbízhatóbb. Marion látta a kétségbeesést az arcomon, majd közölte, hogy inkább elvisz. Na, igen, aki megtehette, hogy autója legyen. Habár én meg vagyok elégedve a busszal meg a metróval - még ha büdös, koszos is, néha lerobban vagy éppen késik. Sokszor amúgy is esélytelen autóval közelekdni Londonban. Szerencsére nem laktunk messze a belvárostól, minden hamar és könnyen elérhető, és mindkettőnknek közel van a munkahely és az iskola is.

A lakótársam betoloncolt a fürdőbe, majd a szekrényem felé vette az irányt, és amíg én elkészültem, a ruháim között válogatott. Végül hozzám vágott egy fekete csőfarmert és egy bordó topot egy farmermellénnyel. Nem tiltakoztam, azonnal felvettem őket, bíztam az ízlésében, hiszen divattervezőnek tanult. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón egy fekete Vans cipőt vettem fel, a gitártokomba belepakoltam minden szükséges - vagy szükségesnek vélt - cuccot, például kottákat, fülest, kulcsot, telefontöltőt és egyéb nyalánkságokat, a telefonomat a farzsebembe csúsztattam, és elindultunk. A negyedikről szinte lerohantunk az utcára, majd bepattantunk a Ford Fiestájába, és a Hyde Park felé vettük az irányt.

Marion, lakótársam és legjobb barátnőm születési nevén Marion Miller, de mivel az apja egy utolsó gazember, akinek még csak a hírét se akarja hallani, ezért az anyja vezetéknevét, a Cartert használja. Nem tudom, nekem erről mindig a drogkartell jut eszembe. Marion divattervezést tanul egy nagyon nívós divatiskolában, jövőre végez, bár nem szeretne tervezőként elhelyezkedni. Az az álma, hogy hírességeket öltöztessen, az ő gardróbjaikat tömje meg a legjobb tervezők ruháival. Vállig érő szőke, hullámos haját általában kiengedve hordja, hiába mondom neki, mennyire jól áll, amikor összefogja, nem hallgat rám. Makacs, mint az öszvér. Jó, ez részben rólam is elmondható, lehet, pont ezért vagyunk olyan jóban. Az a barátság már kiskoruktól kezdve tart, hiszen hagyján, hogy egy évben, még egy hónapban is születtünk. Az ő anyja fodrász, és az üzlete pontosan az én anyám péksége mellett van a mai napig. Így alakult, hogy sokat lógtunk együtt, egy suliba jártunk, majd érettségi után együtt költöztünk Londonba, és immár több, mint tizenöt éve borzoljuk egymás idegeit.