Game Over [Dzsudzsák]

12. fejezet

Evelin

Két nap. Mindössze két nyamvadt nap telt el mióta átszerződtem a másik céghez. Vagyis, igazából nem mondanám átszerződésnek. Mondjuk úgy, hogy vészhelyzetre bontani tudom ezt az egészet. És igen, a másik szervezet erről mit sem sejt. De nem is baj.

Az idő pedig rohamosan telik. A megegyezés szerint három napon belül kell teljesítenem a megbízást. Tehát ma el kell kezdenem.

Hallgattam, ahogy a madarak csiripelnek, a lágy szellő pedig beletép szőke tincseimbe, ezáltal átrendezve hajam formáját. Mellettem haladt el egy kislány,az anyukája kezét szorongatva. Mosolygott. Ahogy errefelé mindenki más is. Elhaladtam egy virágoskert mellett. Rózsák és tulipánok hada sorakozott egymás mellett, katonásan. Mindegyik virág élénk színben pompázott. A nap is melegen sütött le ránk, és forró, bársonyos érzést ruházott az ott lézengő emberekre. Egyszóval minden vidám volt. Valamint szép. Kár, hogy én ezt a rendet felborítom.

Cipőm talpának egyenletes koppanását hallgatva ballagtam fel a szobámig, és levágtam nagamat az alvóalkalmatosságba. Hagytam, hogy elragadjon magával az álmok világa, mert este nem sok alkalmam lesz pihenni.

☆☆☆

Na, akkor most vagy soha.

Halkan behelyeztem a kulcsot a zárba, majd amazt elkattintva tettem nyithatóvá az ajtót. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Balázs éppen az álmok világát járta már, ezt pedig betudtam a tökéletes időzítésemnek. Halkan levettem a cipőmet, és leültem a fotelba. Kicsit biztos akartam lenni a dolgomban, ezért még vártam, nehogy felkeljen. És most következne az, hogy be kéne engednem a szervezet tagjait a zárt ajtón. Nekem csak ennyi dolgom lenne.

De vajon mit csinálnának vele?

Hamarosan egy furcsa, maró érzés kerített hatalmába. Esélyem sem lett volna kimenekülni a bűntudat kezei közül, hiszen körmei mélyen beleválytak szívembe. Nem kockáztatom meg az életét. Lehet, hogy baromság amit tett, de akkor sem tudhatom mit tesznek vele. Hogy tehettem ezt?

Az ajtón keresztül meghallottam a kopogást.

-Balázs! Kelj fel!-szóltam az ott nyugodtan szunyókáló focistára. Nem hallotta.-Hallod! Kelj fel!-ezúttal normál hangnemben szóltam.-Kelj már fel abból a szarból, te idióta!-kiabáltam rá. Szavaim hangosan csengtek a szobában. És ez bevállt.

-Mi a baj..Gréti? Vagy Evelin? Azt se tudom ki vagy már-dörzsölte meg a homlokát fáradtan.

-Nem az a lényeg, hogy ki vagyok. Csak gyere már. Az életedet akarják-sürgettem.

-Mennyit ittál?-állt fel az ágyból.

-Semennyit. De most az egyszer higyj nekem.

-Jól van na.

-Siessünk. Már itt vannak-és ekkor elkezdték rángatni a kilincset. Még szerencse, hogy bezártam az ajtót.

-Jó, de hogy megyünk ki?-kérdezte. A fejemmel az ablak felé intettem. Kikerekedett szemmel nézett rám, de nem érdekelt. Kinyitottam az erkélyajtót. A csillagok szinte mintha eltűntek volna, szétszórtan tarkították néhol az eget. A holdat látni is alig lehetett. Baromi sötét volt.

-Nem fogok leugrani-csóválta meg fejét a világklasszis.

-Úgy viselkedsz, mint egy kislány..-forgattam meg a szemeimet.

-Nem is-mondta durcisan. Elröhögtem magam.

-Dehogynem. Ha lenne egy lányom, és úgy viselkedne, mint te, akkor itt, helyben leütném.