Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

8. fejezet - Harcok (Új verzió!)

Hiába bíztam az ötlet sikerében, mégis meglepett, mikor megpillantottam Nicolast. A teste kék színű volt a fekete lencsén keresztül, tisztán láttam a mozgása irányát és minden mozdulatát. Ennek köszönhetően ki tudtam védeni a következő csapását. Hosszabb párharc következett. Attól, hogy tudtam követni Nicolas mozgását a szememmel, még nem mozogtam olyan gyorsan, mint ő. Az állóképességemről nem is beszélve.

Izzadtság tapasztotta a homlokomra a hajam, a végtagjaim sajogtak és elfáradtak. Vágások díszítették a testemet – csak reménykedni tudtam, hogy később egyik sem hagy majd heget maga után. A kimerültség gyengítette a koncentrációmat is, egyre többször sikerült találatot bevinnie.

Egy újabb támadást indítottam, amikor Ellion, a kardom hirtelen életre kelt a kezemben és másfelé irányított. Ha követem, akkor nyertem volna, ebben teljesen biztos voltam. Mégsem tettem meg, mivel a fegyverem keresztül akarta szúrni Nicolas szívét. Hirtelen visszarántottam a fegyvert és hagytam, hogy Nicolas pengéje a páncélomon csattanjon.

A kard felforrósodott a kezemben, leejtettem a harctérre. Különféle formákat vett fel a tárgy egészen addig, míg emberi alakot nem öltött, a teste viszont rubinból állt. Megjelent a kezében egy ugyanolyan kard, mint amilyen nemrég ő maga volt és szó nélkül megindult előre.

Ellion meglendítette fegyverét. Pengék koccantak egymáshoz, majd a következő pillanatban Nicolas nekivágódott a falnak, miután a lovagom mellkason vágta.

– Ebből elég! – próbáltam lenyugtatni a kedélyeket. – Azonnal állj meg, Ellion!

Rám se hederített, mintha meg se hallotta volna. Ledobta a fegyverét és ököllel folytatta Nicolas püfölését. A vámpír ellentámadása ugyan megsebezte Elliont, de nem tántorította el, ezért Nicolas megfogta a lovagom karját és elhajította őt a terem másik végébe.

Szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam semmit tenni, ráadásul hihetetlen dühöt éreztem magamban Ellion iránt, aki megtagadta a parancsomat. A legtöbb hexaldarral ellentétben nem adtam a lovagjaimnak utasításokat csak végső esetben, de Ellion rendszerint fittyet hányt azokra is.

Egymásnak feszülve vicsorítottak a másikra, Nicolas szemfogai megnyúltak. Akkor láttam őt először igazán éles helyzetben, hiszen akármennyire is komolyan vette a mi küzdelmünket, attól az még nem volt élet-halál harc. Bal egyenesek repültek, pengék suhogása törte meg a levegőt.

Tisztában voltam vele, hogy ha ezek így folytatják, akkor simán megölhetik egymást, így használnom kellett a láncot akár akartam, akár nem. Ellionnak végül sikerült Nicolas mögé kerülnie és tudtam, hogy a harcnak vége. Ebből a helyzetből senkinek sem volt menekvése, aki a rubinlovagommal párharcba keveredett. Innen egy pillanat alatt kitörhette a nyakát, összeroppanthatta a mellkasát vagy kitéphette a szívét az ellenségnek – már amennyiben volt szíve az egyednek.

– Azt parancsoltam, hogy állj! – kiáltottam, miközben megjelent egy lánc Ellion nyaka körül, melynek a vége a kezemben pihent egy röpke pillanatig. Teljes erőmből megrántottam, amitől eltántorodott, majd emberi alakban, egy szál ruha nélkül a lábam elé zuhant a földre. Megremegett a kezem, és elejtettem a láncot, ami abban a pokoli csendben rettentő robajjal ért földet. A vámpírok a sarokban döbbenten meredtek a lovagomra.

Ellion felkelt. Farkasszemet néztünk egymással pár pillanatig, majd lekevertem neki egy olyan pofont, hogy még a tenyerem is belesajdult. Egyszerűen olyan dühös voltam rá amiatt, amit velem tett a múltban, hogy ismét sikerült túlreagálnom a helyzetet. Azonnal meg is bántam.

– Én... – Elakadt a szavam. Bocsánatot akartam kérni tőle, viszont hiába próbáltam, sehogy se sikerült. Egyszerűen nem akartak kijönni azok az átkozott szavak a számon. Nagyon szégyelltem magam. Megvetettem azokat, akik használták a lovagjaikon az Akarat Láncait és magam sem különböztem már tőlük.