Trapped

~~3~~

Szomorúan ébredtem. A tudat, hogy ma elutazom egy tanévre, végtelenül elkeserített.

Húsz perc múlva indulunk. Kimentem az istállóba,  higy elköszönjek Blancatól és a többi lótól, a kismacskáktól, Bolyhostól, apa öreg terelőkutyájától, az istállóba megszokott illatától (számomra legalábbis az, van aki nem szereti, de hát ízlések és pofonok).
Visszamentem a házba, hogy kezet mossak. Mégegyszer szemügyre vettem a lakás minden szegletét, minden apróságot megjegyzetem.
- Sora gyere már! - Kiáltott Nico.
Sóhajtottam egyet, majd beültem bátyáim közé a kocsiba.

A reptéren apa elintézett mindent, és addig kísértek ameggid lehetett. Aztán jötta búcsú. Anya kezdte.
- Kicsikém, vigyázz magadra! Jó legyél, és hívj amint megérkeztetek Staceyék házába, rendben? - ölelt meg szipogva.
- Rendben,  de ígérd meg, hogy nem aggódod halálra magad!
- Megígérem. - nevetett,  majd vonakodva, de elengedett.
Apa vette át anya helyét. Keménynek mutatja magát, de tudom, hogy belül Ő is szomorú. Mosolyogva kíván sok szerencsét,  és apásan óva int.
Mathiastól is ugyanezeket a szavakat hallom, arckifejezése apáéval megegyező. Hogyan lehet valaki ennyire apja fia? - gondoltam magamban, de nem mertem kimondani, mert félem higy valami olyan választ adna,  ami teljesen hazavágja a hangulatot.
Nico olyan szororsan ölelt meg, hogy kishíjján megfojtott, de érzeni lehetett benne a mérhetetlen szeretet, és a féltést, hogy valami bajom eshet. Mert hát én vagyok az ő egyetlen kis hugicája. Megkocogtattam a vállát:
- Nico, mostmár elengedhetsz.
Bár szorításán engedett, kezét a vállamon hagyta és szomorúan nézett le rám.
- Vigyázz magadra, rendben? Jelentkezz, amint ott vagy a lakásban!  - kis szünetet tartott és aggódva rámnézett - És tudod, hívj, ha van valami gond. De ne csak akkor ha honvágyad van,  vagy hiányzik bájos személyiségem - vigyorodott el - tudod a számom. 
- Oké, megígérem. De nehogy elsírd itt nekem magad! - nevettem.
Meghallottuk a hangosbemondót, melyben a repülőhöz hívtak.
- Hát úgy néz ki, mennem kell. - szomorodtam el. Mindenki kapott még egy rövid ölelést, meg egy nagy cuppanós puszit. Úgy éreztem magam mjnt egy nyolcéves, aki először megy egyedül a nagymamájához a szomszéd faluba. Csak most egy sokkal hosszabb út áll előttem.  Most nem másik városba megyek, hanem egy másik országba, egy másik kontinensre. Egyedül.  A hátam mögül hallottam valami olyasmit hogy: A kis Sora felnőtt....
Amint átléptem a kapun,  megfordultam és intettem a többieknek.  Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam zsebemből a telefonom, és lefotóztam a családom. Így, egy kupacban mimden ember, aki fontos az életemben, ott áll a kapu túloldalán, és nekem integet könnyes szemmel, mégis mosolyogva. Majd megszakadt a szívem értük, de mennem kellett, hiszen várnak rám. Stacey, California, egy új suli, új barátok, egy új élet.