Elátkozva [BEFEJEZETT]

Huszonkettedik

Sziasztok! Már előre beszeretném jelenteni, hogy július másodikától egészen tizenhatodikáig ne nagyon várjatok fejezeteket, mivel minden napom be van osztva, és előreláthatólag semmi időm nem lesz írni, de megpróbálok majd egy-két fejezetet publikálni tizenegyedikéig legalább, de azután már tényleg nem lesz semmi időm. Viszont tizenhatodika után ismét rendszeresen, várhatóan maximum három naponta fogom hozni nektek az új fejezeteket! ☺

Kale már órák óta azon agyalt, hogy hogyan lehetne megoldani ezt az egész ügyet Laurennel. Fogalma sincs, hogy a húga meddig fog még az erdőben császkálni engem keresve, de szerinte már nincs túl sok időnk. Legalábbis már három órája ugyanezt mondogatja. természetesen semmi használható tervet nem tudott kiagyalni, és ez esetben én sem tudtam segíteni rajta, mivel még mindig csak arra tudtam gondolni, amikor akkor mondott nekem ő. Bízni akarok benne, de lehetetlennek hiszem.

Miközben valami használható terven agyalt ráért közben legalább ezerszer bocsánatot kérni. Mindig azt mondtam, hogy már nincs semmi baj, de nem így gondoltam. Egyáltalán nem. Basszus, hisz megcsókoltam azt a fiút, aki miatt majdnem meghaltam! Ki lett volna még képes ilyesmire rajtam kívül? Még mindig őrültnek tartom magam emiatt.

– Add fel Kale – sóhajtottam. – Áshatod a síromat.

– Ezt fejezd be Emily, kérlek! – nézett rám szomorúan, majd leült mellém. – Az én hibám ez az egész.

– Legalább egy valamiben egyetértünk – feleltem gúnyosan.

Kale a szemét forgatva felsóhajtott, majd a kezét tördelve maga elé meredve ismét a gondolataiba mélyedt, én meg csak őt figyeltem. Bármennyire is csalódtam benne, még most sem tudtam levenni a szememet róla. Fekete haja a homlokába hullott. Szürke szemei fényesen csillogtak. Ha éppen nem húga szeretne kinyírni már lehetséges, hogy rég megbocsájtottam volna neki. 

Mivel úgy gondoltam, hogy pár órám maradt csak, és tizennyolc évesen fogok meghalni, visszaemlékeztem az elmúlt pár hónapra. Rövid idő alatt fordult át az életem az unalmas szakaszból az izgalmasba, majd pedig a veszélyesbe. Már ezerszer megbántam minden olyan tettemet, amelyek idáig vezettek engem. A karma ki nem állhat engem.

– Meddig akar a húgod egy zombi módjára üldözni engem? Már unok itt ücsörögni – sóhajtottam erőltetetten.

– Jesszusom Emily, beléd meg mi ütött? – kérdezte ingerülten Kale.

– Remélem ez költői kérdés volt – meredtem rá unottan. Kale egy apró mozdulattal megcsóválta a fejét. – Hát ezt nem hiszem el – nevettem el magam hitetlenkedve. – Kale, majdnem meghaltam, részben miattam meg az idióta terved miatt, amit még most sem ismertettél meg velem, pedig a részese vagyok. Végig tudtad, hogy ki fogok menni abba a viharba amiatt a rohadt naplóért, és belekezdek azokba az elcseszett próbákba, de te még tovább hajszoltál engem csakis azért, hogy aztán leszúrjon valaki? Szerinted emiatt ne legyek kiakadva? Elmehetsz a... – mondtam egyre dühösebben és ingerültebben, de nem érkeztem Kale-t elküldeni melegebb tájakra, mivel hirtelen megcsókolt.

Elakartam lökni magamtól, de nem engedte. Kezeivel szorosan átölelte a derekamat, és magához húzott. nem sokáig bírtam ellenállni a kísértésnek, így pér sikertelen próbálkozás után az egyik kezemet a vállára tettem, a másikkal pedig beletúrtam a hajába. Mindent elfelejtettem, ami miatt eddig aggódtam, de aztán amikor elengedett már úgy éreztem, hogy semmi sem történt.

– Eddig azt hittem, hogy barátok vagyunk, vagy mi. Legalábbis idáig – mondtam halkan, mélyen a szemébe nézve.

– Te csókoltál meg először – felelte ugyanolyan halkan, majd felállt és kiment a szobából, egyedül hagyva engem a saját kis démonaimmal amelyek most a fejemben lakoztak.