Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizenharmadik

- Hogy jöjjünk rá erre az egészre Sherlock? - kérdeztem gúnyosan.

- Nem tudom - húzta el a száját. - Először arra gondoltam, hogy el kéne menjünk a régi házunkhoz, hátha rátalálunk valamire. De annak kevés az esélye, hogy épségben kiérjünk onnan.

  - Menjünk el - vontam meg a vállamat. - Más kiút úgysincs.  

Beszéd közben felálltam az ágyamról, majd magamra vettem a dzsekimet. Kale felsóhajtott, majd motyogott valamit, amit azt hiszem jobb is, hogy nem hallottam rendesen.

  Amilyen gyorsan csak tudtunk lementünk a lépcsőn, majd kisétáltunk a viharba. A szél még mindig őrülten fújt végig az utakon, az eső pedig megállíthatatlanul ömlött az égből. A hajam pár pillanat alatt átnedvesedett, ahogyan a nadrágom is egy fokkal sötétebb színt vett fel, amikor az esőcseppek belepték a vékony anyagot.  

  Kale összébb húzta magán a dzsekijét, majd lassú léptekkel, a széllel küzdve elindult az úton. Ügyelve, hogy ne csússzak el a felnedvesedett földön utána indultam.  

Éreztem, ahogy az eső teljesen átáztatja a ruháimat, aminek hatására egyre jobban fázni kezdtem, és ebbe természetesen besegített a hideg szél is. A fák lehullott levelit átfújta az úton, néhányuk pedig rátapadt a nedves ruhadarabjaimra. A cipőmet már rég beborította a sár, de nem igazán tudtam törődni vele ebben a pillanatban.

Hosszú perceken át sétáltunk az úton. Minél messzebb értünk annál kevesebb ház mellett haladtunk el. Végül pedig már csak fák helyezkedtek el az út mentén, természetesen az összes kopáran díszelgett, egyedül a sűrű köd ölelte át az ágaikat és törzseiket.

– Megérkeztünk – kiáltotta Kale, de még így is alig értettem a szavait a vihar zajaitól.

Lassan Kale mellé sétáltam, majd az előttünk lévő házra meredtem.
Az épület fából volt felépítve. A tető néhány helyen be volt omolva, az ablakok ki voltak törve. Ha ez egyáltalán lehetséges a házat még sűrűbb köd vette körül. Az épület körül egy növény sem volt.
Kale zavartalanul indult a házhoz. A dzsekimet összébb húztam magamon és úgy követtem őt. Óvatosan lépkedve a régi faléceken felmentünk a tornácra, az ajtó előtt pedig megálltunk.

A rozoga ajtóra szegeztem a tekintetem. Be akartam menni, de féltem. Nem is értem, hogy mitől. De valahogy már előre éreztem, hogy baj lesz abból, ha beteszem a lábamat ebbe a házba. De még mekkora...

Kale megköszörülte a torkát, emiatt pedig ösztönösen felé kaptam a fejem.

– Ha nem akarod, akkor nem kell – mondta Kale halkan.

– Nem – csóváltam a fejem. – Megcsináljuk. Nem lesz sok idő, csak körülnézünk.

Kale megvonta a vállát, majd a földet kezdte pásztázni, én pedig vettem egy mély levegőt, majd a kezemet a kilincsre helyeztem.

Lassan lenyomta a kilincset, majd kinyitottam az ajtót, anélkül, hogy elmozdultam volna az eredeti helyemről. Csendben figyeltük, ahogy kinyitódik az ajtó, így belátást adva az épület belsejére is. Elképedve néztem, ahogy a padlón lévő por egy kupacba gyűjtődik, majd a szél ismét szétfújja a porszemeket, így porfelhőt kavarva.

A szoba fapadlója megállás nélkül recsegett és kopogó hangot adott ki, mintha valaki sétált volna, vagyis inkább valakik.

A gyér fényben jól látszottak az emberi alakok, amelyekkel tele volt a szoba. Fekete árnyakként.

Nem törődve azzal, hogy a félelmem egyre csak növekedett, beléptem a házba. Kale-lel együtt figyeltem azt, hogy hirtelen minden elcsendesül. A szél nem fújt, a köd már nem vette körül a házat olyan mértékben. A napot eltakaró felhők lassan odébbálltak és az eső is egy pillanat alatt elállt, csak a pocsolyákat hagyta maga után jelnek, hogy nemrég még hatalmas vihar dúlt kint. A fekete árnyak, amik eddig elfoglalták a házat, most eltűntek.

Kale lassú léptekkel mellém sétált, majd körülnézett a házba.

– Megnézed te az emeletet? – kérdezte. – Ott csak egy szoba van, én addig is lent átnézek mindent – magyarázta.

– Jó – bólintottam.

Kale a válaszom hallatán el is indult a velünk szembe lévő szoba felé.

Levettem a kapucnimat a fejemről, majd a rozoga fa lépcső felé mentem. Óvatosan léptem fel az első fokra, ami recsegni kezdett a súlyom alatt. A kezemet a poros korlátra csúsztattam és felléptem a maradék lépcsőfokokon.

A lépcső tetején rögtön megpillantottam a szobát. Az ajtó világosabb fából készült, és sokkal szebb állapotban volt, mint a ház többi része.

Az ajtó elé léptem, majd rögvest be is nyitottam, mielőtt még meggondoltam volna magam. Amikor az ajtó kitárult előttem beléptem a szobába, ahol tisztaság uralkodott. A bútorokat nem lepte el a por, ahogyan a padlót sem. A szobában lévő ágy be volt takarva egy fehér lepedővel. A polcokon lévő könyvek nagyság szerint fel voltam sorakozva. De mivel nem volt időm igazán nézelődni a szobában lévő fiókos szekrényhez léptem és kihúztam az első fiókot, ami tele volt füzetekkel és teleírt lapokkal. Automatikusan a kezembe vettem a legfelső lapot.

– Laurennek – motyogtam halkan az első leírt szót.

Alig telt egy pár másodperc az után, hogy kimondtam a nevet és máris fájdalmas szúrást éreztem a nyakamnál. A fájdalom hatására felszisszentem és oda kaptam a kezem. Éreztem, ahogy szédülni kezdek, és ahogyan összemosódik előttem a szoba. A kezemet lassan elvettem a nyakamtól, majd magam elé emeltem. Az ujjaimon vér folyt végig.