Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizenkettedik

Az ágyamon fetrengve próbáltam elaludni, de már órák óta ezt csinálom. Egyszerűen nem voltam álmos, iskolába menni meg ugyancsak nem bírtam volna. Már elég sokszor megfordult a fejemben, hogy hozzáfogok egy újabb próbához, majd ismét egy újhoz, de félek, hogy mi lesz a továbbiakban. Tudom, hogy egyedül egyre nehezebb lesz ezt kibírnom, sőt... Hülyeség volt belekezdeni.

A telefonom megállás nélkül rezgett mellettem. Minden egyes alkalommal Kale neve villant ki a kijelzőn, de nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. csak figyeltem, ahogy másodpercek múlva abbahagyja az állandó rezgést a telefonom, majd ismét kivilágít a képernyő.

Üzenetek hada érkezett a telefonomra pár óra alatt, de egyet sem voltam hajlandó megnézni, mivel az összes, kivétel nélkül Kale-től jött. Egyáltalán nem voltam kíváncsi arra, hogy mit szeretne velem közölni.

A hátamra fordultam, majd a plafont kezdtem pásztázni. Figyeltem, ahogyan a hátulról megvilágított ágak árnyakat festenek a falra, majd eltűnnek és pár másodperc múlva ismét megjelennek. A függönyöm enyhén ringatózott, mellesleg úgy, hogy zárva volt az ablakom és az ajtóm is, de teljesen lényegtelen. Hozzá kell ehhez szoknom.

Mikor papírlapok sercegését hallottam felültem az ágyamon és a tőlem pár méterre lévő asztalon hagyott naplóra néztem. Kinyílt magától a következő próbánál. Sóhajtottam egyet, majd visszafeküdtem az ágyamra, és próbáltam minden neszt kizárni, és igyekeztem elaludni. De mind hiába. a zajok mintha felerősödtek volna. Az árnyak a falamon és a plafonon egyre ijesztőbb formákat vettek fel, a posztereim leestek a falról, a telefonom hangosan zörgött, a napló pedig egyik próbáról a másikra lapozódott. 

Halk susogásokat hallottam a szobámba, majd dörömbölést. Egyre hangosabb dörömbölést. A fapadló nyikorgott és recsegett, mintha valaki lépkedett volna rajta. Kopogó, és kaparászó hangokat hallottam az ajtómon kívül. Éreztem, ahogyan az ágyam matraca besüllyed mellettem, így rögtön felpattantam és a legtávolabb lévő falhoz lépkedve a hátammal nekidőltem, aztán az ablakomra szegeztem a tekintetem. Őrült vihar tombolt kint. A szél tépdeste a fák leveleit, a villámok néhány percenként megvilágították a ködös, sötét utakat. A napot eltakarták a sötét, szürke, már szinte fekete felhők. Jégkocka nagyságú esőcseppek estek le belőlük. Az ablakom végigfolyva versenyeztek a kövér esőcseppek. 

Az ajtóm felől erőteljes dörömbölést hallottam ismét. Vettem egy mély levegőt, majd lassú léptekkel az ajtómhoz sétáltam. A kezemet a kilincsre téve még egyszer átgondoltam a helyzetet, majd kinyitottam.

Meglepetten néztem Kale-t, ahogyan már éppen ismét kopogott, azaz dörömbölt volna. A ruhái vizesen tapadtak a testéhez, hajáról pedig megállás nélkül csöpögtek le a vízcseppek.

– Em, beszélnünk kell – mondta halkan. Akaratom ellenére is félreálltam, hogy be tudjon jönni.

Lassan körbenézett a szobámon. Megszemlélte a leesett posztereimet, könyveimet, tollaimat és füzeteimet, amik a padlón hevertek. Még egy pillantást vetett a falamon játszadozó árnyakra, majd velem szembe fordult.

– Mit szeretnél Kale? – kérdeztem a mellkasom előtt összefont karokkal. Kale vizes hajába túrt, majd az asztalomon lévő napló felé biccentett.

– Valami gond van ezzel az egésszel – mondta egyszerűen.

– Erre minden épeszű ember rá tud jönni – feleltem a szememet forgatva. Kale felsóhajtott, majd az asztalomhoz lépett és a kezébe vette a naplót.

– Nem érted – mondta a fejét csóválva, majd visszasétált elém. – A próbák ismétlődnek, csak egy-egy nehezítést dobott rá Lauren. Minden egyes kör végén el kell taszítanod magadtól egy embert. A barátodat, a szüleidet, testvéredet. Akárkit. Az új kör már ismét csak egyre nehezebb lesz. Egyszer egész végig csendben kell maradnod, aztán már meg sem mozdulhatsz, és hagynod kell ahogy elvágják a torkod, vagy míg megkínoznak – mondta idegesen, miközben a naplót lapozgatta. Igaza volt. Az első erdőben töltendő próba legalább háromszor megismétlődött, akárcsak a többi. – Lauren szórakozik. Azt akarja, hogy egyedül maradj, de nem értem, hogy miért.

– Miért pont azt akarja, hogy én maradjak egyedül? – kérdeztem értetlenül. – Bárki más megtalálhatta volna a naplót.

– Mert csak a te családod ember ebben a városban, és ez sokáig így is fog maradni. Ő ezt tudta, mindig is – magyarázta, majd becsukta a naplót és letette az asztalomra. – Utána néztem ennek az egész dolognak. Nem lehetett bízni sosem Laurenben, és most sem kéne ezt tennünk. Azt akarja, hogy végleg elmenj innen. Valamit nagyon titkolt előled Emily. Azért csinálja ezt – nézett végig a katasztrófa sújtott szobámon. – Meg akar rémiszteni. 

– Most hinnem kéne neked? – kérdeztem bizonytalan hangon, leginkább magamtól.

– Azt nem mondhatom meg – sóhajtotta. – Ahogy gondolod. Én csak segíteni akarok megérteni, hogy mi folyik itt. Csak az a baj, hogy még én sem tudom. De abba kell hagyni a próbák teljesítését. Csak tökreteszed magad vele. 

Odasétáltam a naplóhoz, majd a kezembe vettem és Kale felé fordultam.

– Legyen ahogy akarod – mondtam halkan. – De ezt még tartsuk magunknál, bármikor a segítségünkre lehet.