Elátkozva [BEFEJEZETT]

Tizedik

Másnap reggel jobbnak láttam, ha inkább otthon maradok. Távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Főleg Kale-től. Rossz volt beismernem magamnak, de tényleg félek tőle, bár nem lenne rá komolyabb okom. Vagyis az, hogy egy démon számomra nem éppen egy nyomós ok. Világéletemben bátor embernek tartottam magamat, de most hogy már tényleg annak kéne lennem...

Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal a kezembe vettem a naplót, majd a következő próbához lapoztam.

Jó volt különböző lényekkel ismerkedni? Próbáltam könnyebbre venni a figurát, remélem sikerült is. De nem is húznám a drága idődet, lépjünk is a következő próbára. Remélem nem túl szívtelen feladat lesz ez, de azt a lényt, akivel csókolóztál , most meg kéne bántsd. De úgy, hogy sose jöjjön ismét a közeledbe.

Sóhajtva becsuktam a naplót. Lauren feladatai kezdik egy szappanoperává átalakítani az életemet.

Az ágyamon ücsörögve vártam arra, hogy Kale betoppanjon. Tudtam, hogy ma is rögtön hozzám jön, mint mindig. És természetesen ez így is történt.

Pontban fél kettőkor kinyílott az ajtóm. Nem kellett felnézzek ahhoz, hogy tudjam Kale az.

– Nem voltál suliba – mondta halkan. Szó nélkül bólintottam egyet. – Miért?

– Szerinted ezek után nekem van kedvem kimenni az utcára? – kérdeztem kínosan nevetve, közben meg reménykedtem abban, hogy nem fog megremegni a hangom beszéd közben. – Félek ezektől a lényektől. Félek tőlük, és tőled is Kale – néztem mélyen a szemébe. Kale hitetlenkedő arckifejezéssel jött közelebb hozzám.

– Em, ha ez is Lauren hülye feladata akkor elmondhatod, megoldjuk – mosolygott rám. A szememet forgatva feltápászkodtam az ágyról, majd elé álltam.

– Kale, kérlek menj el. nem akarok többet találkozni veled – mondtam magabiztos hangon, legalábbis reméltem, hogy annak tűnt.

Kale hitetlenkedve felnevetett, majd még vetett rám egy lesajnáló pillantást és ott hagyott. Az asztalomon lévő kinyitott naplóra pillantottam. A próbát tartalmazó oldal össze lett tépkedve és firkálva. Újabb próba kipipálva. Hurrá.

Idegesen trappoltam le a lépcsőn, amikor a konyhába indultam volna egy mellkasnak ütköztem.

– Bocs – dünnyögtem apunak, majd a szekrényekhez léptem és az egyik tálból kivettem egy almát.

– Ki volt az a fiú? – kérdezte halkan, felvont szemöldökkel.

– Új srác – vontam meg a vállam, közben pedig igyekeztem kerülni a szemkontaktust. Egy új srác, aki nem mellesleg egy démon, de nincs vele gond apa.

– Tartsd távol magad tőle – mondta továbbra is halk, nyugodt hangon, majd kiment a konyhából.

– Igyekszem – sóhajtottam mikor már egyedül voltam a szobában.

Leültem az étkezőben lévő egyik székre, majd figyeltem ahogy a függöny felemelkedik, majd az alja ismét a földre ereszkedik, majd megismétli az előbbi mozdulatot. Rezzenéstelen arccal néztem ahogy az egyik váza leesik a kanapé előtt lévő asztalról, majd darabokra törik és a padlón szétszóródnak az üvegdarabkák.

– Tudom, hogy elcsesztem. Nem kell az orrom alá dörgölnöd – mondtam tulajdonképpen a semminek. Úgy érzem, hogy kezdek megőrülni.