Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

5. fejezet - Ösztön (Új verzió!)

– Érezd magad otthon, szivi – nyitotta ki az előttem álló ajtót Nicolas.

A szoba minden részletéről sütött az elegancia, ami egy cseppet elkeserített. Azt hittem, találkoztam egy olyan férfival, akinek nem számít a vagyon és a külcsín. Az ajtótól jobbra a baldachinos franciaágy kerete barna színben pompázott. Nagyon hasonlított az én egykori fekvőhelyemhez, szinte megállt bennem az ütő, mikor megláttam. Az ágykeretről lelógó halványkék, lágy esésű függöny szét volt húzva a fekvőhely mindhárom szabadon maradt oldalán. Eszembe jutott, milyen sok ruhája lehet ennek a vámpírnak, ha két hatalmas szekrény kellett hozzá, hogy mind elférjen. A gondolatmenet közben elindultam az erkélyre, becsuktam magam mögött az ajtót, és elsétáltam a korlátig, hogy rákönyökölhessek. Egy kicsit úgy éreztem, végre megint egyedül lehetek – már amennyire ez egy magamfajtánál kivitelezhető. Mély lélegzetet vettem az égre emelve a tekintetem, majd kifújtam. Akkor éjjel a Hold kifli alakot öltött.

Hallottam magam mögül az ajtó csukódását.

– Szeretek itt állni esténként – lépett mellém Nicolas. – Egy percre olyan, mintha teljesen egyedül lennék – fogta meg a korlátot. Érdekes volt, hogy néhány pillanattal azelőtt ugyanez járt a fejemben. – Kincs egy olyan házban, ahol mindenki hall mindent, ha akar.

Pontosan tudtam, miről beszél, mivel négy éves korom óta minden pillanatomat meg kellett osztanom a nyolc lovagommal, akik a karkötőmből bárminek a tanúi lehettek, ha úgy kívánta a kedvük. Nyilván, ha megparancsoltam a lovagjaimnak, hogy ne hallgatózzanak, akkor megtették nekem, de nem tilthattam el őket örökké a külvilágtól, mert az elég kegyetlen lett volna.

– Magánélet? Ugyan már, mi az? – mosolyodtam el halványan.

– Látod, van bennünk valami közös – jegyezte meg halkan, azonban úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, nem akartam feszegetni ezt a témát.

– Furcsa az ég – említettem meg inkább elterelve a beszélgetést. – Ahonnan én jövök, ott két Hold látszik, és legalább kétszer ekkorák. Az egyiknek türkizkék a pereme, a másiknak pedig magenta.

Csodálkozva nézett rám egy pillanatig, de végül elmosolyodott.

– Egyre rejtélyesebb vagy, szivi – lépett egy kicsit közelebb hozzám. – Ez tetszik.

– Örülök, hogy elnyerte a tetszésed, de ne hívj már így. Van saját nevem – emlékeztettem a nyilvánvalóra.

– Nekem ez tetszik – bökte meg a vállamat játékosan.

– Hihetetlenül idegesítő tudsz lenni, mondták már? – forgattam meg a szemem.

– Lehet, hogy az vagyok, de legalább nem hallucinálok dupla Holdat, szivi – kuncogott.

– Kinevetsz, pedig azt sem tudtad, hogy létezünk – utaltam a hexaldarokra. – Felőlem nézhetsz bolondnak, engem nem érdekel, viszont akkor ne várj tőlem se bizalmat, se azt, hogy beavassalak az életembe – egyenesedtem fel a korlátról, majd bementem a szobába.

Annyira felhúzott, hogy belefájdult a fejem, tisztára mintha lüktetne az agyam. Összeszorítottam az állkapcsom, mert nem akartam elkezdeni kiabálni mérgemben és olyanokat mondani, amit később megbánhatok. A legtöbb helyzetben sajnos nem tudtam befogni a számat, ez pedig sokszor a káromra vált.

– Nem akartalak megsérteni, hékás – jött utánam Nicolas, egy szempillantás alatt előttem termett.

Leraktam a cipőmet a bejárati ajtó mellé, mellé a táskámat és a kabátomat.

– Akkor ne következtess úgy, hogy nem tudsz semmit, mert azt csak az ostobák teszik. Mondd, ostoba vagy, Nicolas? – néztem egyenesen a szemébe. Valamiért egyáltalán nem töltött el félelem vagy rémület, pedig kellett volna, mert éppen egy vámpírt szidalmaztam. Tudtam, ha megunja a macska-egér játékot, akkor annak még elég rossz vége lehet, viszont engem ez egyáltalán nem érdekelt. Bíztam a saját erőmben és a lovagjaimban.