Kékszeműek (befejezett)

harminckettedik

– Rea! – kiáltotta Aidan, tőle szokatlanul. Felpattant a szemem. – Nem hallod, hogy hozzád beszélek?

Rámeredtem. Mert igazság szerint egyáltalán nem hallottam, csak amikor felemelte a hangját. Rájöttem, nem hallok úgy a sérült, bal fülemre, ahogyan korábban. Sőt meglehet, hogy már sehogy sem hallottam rá.

Aidan összehúzott szemmel választ várt, de inkább elfordítottam a fejem. A szétzúzott arcának látványát nem állhattam. Egy monokli itt, egy felszakadás ott. Mindnyájunkat nyomorulttá tett a harc. Ehhez nem tudtam hozzászokni, ezt nem tudtam elfogadni.

– De igen – válaszoltam Aidannek sötéten. – Csak nem tudok mit válaszolni.

Amikor legközelebb megszólalt, a hangja olyan lágy volt, mint a selyem.

– Miben segíthetnék neked?

– Nem tudsz segíteni.

– Hadd próbáljam meg – szinte könyörgött. Ettől csak még rosszabb lett, mert éreztem, mennyire szeret engem, amikor én épp a világot gyűlöltem.

– Akkor adj nekem időt.

– Nem akarlak elengedni – rázta a fejét.

– Haza fogok menni, és azt szeretném, ha nem jönnél utánam.

Összeszűkült a szeme, a karja megfeszült.

– Miért?

– Mert már azt sem tudom, ki vagyok, és nem ránthatlak bele ebbe téged is – közöltem.

– Pedig én tudom, hogy ki vagy.

– Aidan – könyörögtem ezúttal én.

Homlokát az enyémnek szorította. Szavai halk hangon, noha forróságtól pattogva sisteregtek.

– Én mindig itt leszek neked, érted? Még akkor is, ha romba kell döntenem egy világot.

Az Akadémiára való visszatérésünk alkalmával a vezetőség kihirdette, hogy előrehozzák a szünetet, és hazaengednek mindenkit. Aidan már napokkal korábban szólt, úgyhogy nem ért meglepetésként. A többieket sem hiszem, hogy megdöbbentette a hír – mindnyájunknak kellett egy kis idő, mert nem akadt köztünk olyan, aki ne roggyant volna meg.

Hazaindulás előtt tartottak egy megemlékezést a barátainkról. Nekem viszont hányingerem támadt, ahogy láttam Maceyt egyedül álldogálni egy sarokban. Teót és Luciánt, Troy nélkül. Alexáékat, ahogy üresen hagynak egy széket Dorisnak. A sírdogáló arcokat. A sebesüléseket – azokat is, amelyek nem gyógyulnak be.

A nagyterem közepén, virágcsokrok mellett égtek a mécsesek. Csendes beszélgetés folyt, sokan zsebkendőt gyűrögettek a tenyerükben.

Hátulról figyeltem, nem akartam közel menni. Aidan és Bené érezték ezt, ezért álltak előttem, hogy rajtuk kívül senkihez ne kerülhessek közel. És senki se kerülhessen közel énhozzám. Ebben a percben nem rám volt szükségük, nem a bennem lobogó haragra és gyűlöletre.

Belépett az igazgató, a helység közepére ment. Csend lett, ahogy végignézett a társaságon – mindenki azt várta, mivel rukkol elő.

– Sziasztok. Őszintén sajnálom, hogy ezen alkalomból kell itt összegyűlnünk. A veszteségeink nagyok és pótolhatatlanok. Átérzem a fájdalmatokat, és osztozom benne. Ha bármiben szükségetek van a segítségemre, kérlek, tudassátok. Mindent meg fogok tenni, hogy semmi ilyesmi ne történhessen meg újra.

Ökölbe szorult a kezem. A többiek szótlanul hallgatták, talán el is hitték minden szavát. Velem ellentétben valószínűleg nem kérdőjelezték meg őt.