Kékszeműek (befejezett)

tizenhatodik

Tizenhatodik fejezet

R.

Megint harmadnapja, hogy nem láttam Aidant. Bené is eltűnt, hiába kerestem a nagyteremben, az edzésen, bárhol, sehol sem láttam. Menekültek előlem a negyedikesek, vagy mi történt? Újra a kérdéseimmel telített kilátástalanságban csücsültem, és lassan kezdett elegem lenni belőle. Minden összejött: az ünnepek közeledtével a családom hiánya felerősödött, plusz az Aidan-helyzet is megoldásért kiáltott. Meseállapotúvá változott a számomra – hol volt, hol nem.

Karácsonyra küldhettek be a szüleink csomagot, de mi nekik semmit sem. Havi egy telefon, ennyit engedtek. Néha úgy éreztem, nem bírom ki, annyira hiányoznak.

Furcsa módon a zumba lett az, ami nap mint nap erőt öntött belém. Sosem hittem volna. A lányokkal lejártunk esténként, sőt egész nap erre vártunk. Három alkalom alatt olyan jó viszonyt sikerült kialakítanom a többiekkel, mint másokkal húsz alatt. A kékszeműek általában nem tartoznak a nehezen barátkozó típusba, kivéve engem. Korábban hozzászoktam, hogy tartsam a távolságot, mivel úgyis elmegyek majd, ezért nincs értelme kötődni valakihez. És ez sokszor még most is akadályozott.

Rászántam magam, hogy megkeressem Benét. Bekukkantottam a nagyterembe, még a focizók közt is megnéztem, de nem találtam sehol. És akkor belefutottam Timbe.

– Mi a helyzet? – nyitott így.

– Benét keresem. Nem láttad valahol?

– A barátnőjével volt még néhány órával ezelőtt.

– Áh, igen, sejtettem, hogy valami romantikus programon vannak.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy elmarad a baráti dumaparti. Pedig most igazán szükségem lett volna rá.

Timmel elindultunk vissza a nagyterem felé, különösebb megbeszélés nélkül.

– Megiszunk egy teát? – kérdezte. Egy kicsit meglepett vele, mit kicsit, valószínűleg el is fehéredtem, annyira.

– Ühhm, igen – bólintottam. Furán éreztem magam, ő azonban nem adta nyomát, hogy ez valamiért fura is lenne. Pedig az volt.

Elfoglaltunk két fotelt, és öt perccel később Tim két pohár gőzölgő mentateával tért vissza.

– Köszönöm.

Egy „Tim vagyok, ez a dolgom" vállrándítással válaszolt. Aztán hallgattunk. Valamit mondanom illett volna, ha már így teázunk, meg minden, és ettől csak még kínosabban éreztem magam. Valami hülyeséget kéne benyögnöm, az tetszene neki. Csakhogy ő fojtotta belém a szót, és egyáltalán nem valami butasággal.

– Delaney imádta a telet, amikor havazott, teljesen bepörgött.

Oldalra sandítottam, valóban nekem mondja ezeket? A bohókás, de mégis kőkemény Tim, aki fegyvert adott a kezembe, hogy megerősítsen, képes ilyen lágy hangon mesélni valamiről? Nekem, mintha számítanék is valamit?

Ezt emésztgetnem kellett még magamban.

– Sosem kérdezted meg, miért szúrtalak ki éppen téged. Miért nem?

– Miért, kiszúrtál?

– Az első pillanattól kezdve szemmel tartalak.

– Ez mondjuk feltűnt.

Tényleg ott volt, mindenhol. Elkapott egy szóra a folyosón, ismerősöket szereztem általa. Ha nem is feltűnően, a közelemben mozgott. De nem ez volt a dolga?

– Te pont olyan ártatlannak és elesettnek tűntél, mint ő.

Ez kedves, gondoltam, de inkább nem tettem szóvá. Éreztem, hogy most hallgatnom kell.