huszonkettedik

4.1K 338 12
                                    

Huszonkettedik fejezet

A.

Nehezen álltam a lábszáramhoz simuló tok érzetét, mert tudtam, hogy a késsel, ami benne rejtőzik, életeket vehetek el. Utáltam a pisztolyt, a golyókat és még a saját öklömet is, mert a helyzet rákényszeríthet a használatára.

Hányingerem támadt a gyomoridegtől, egész éjjel forgolódtam. Tíz percet aludtam, fél órát vergődtem. Majd jött a gépies reggeli, ahol lekényszerítettük a falatokat a torkunkon muszájból. Rueben előre szólt, hogy a mai nap lesz a legkeményebb, gyalogolnunk és rejtőzködnünk kell, akkor pedig nem lesz időnk piknikezni.

Az autót Tim és Rueben éjszaka egy biztos helyre vitték. Jó ötlet volt, ha haza is akarunk jutni vele. De nem ha, hanem amikor – javítottam ki magam tíz másodperccel később.

Miután otthagytuk az aktuális menedékhelyünket, előre kivéve a szobákat egy hétre, elindultunk, és abban a pillanatban kapcsoltam át gépüzemmódba. Az nagyjából annyiból állt, hogy nem gondolkozik, cselekszik.

Sokáig gyalogoltunk egy betonút mentén, ahol óránként fél autó jelentette a forgalmat, majd rátértünk egy földútra, ahol ez a szám mínusz háromra ugrott, és bevetettük magunkat az erdőbe. Csendben mentünk, füleltünk és figyeltünk – pont, mint az egyik vizsgán, csak élesben. Halálosan élesen.

Valószínűleg még messze jártunk, noha éberek maradtunk, hangtalanok. Rueben nem csak harcművészetből adott leckéket, hanem megkísérelte elmagyarázni, hogyan maradjunk észrevétlenek, olvadjunk bele a környezetbe, és kapjuk el azt, aki el akar kapni minket.

Egyszer megálltunk, mert Pierre hallott valamit, de biztos csak valami állat volt, mert egyikünk sem talált semmit. Robbanni tudtunk volna a feszültségtől, ezért kifejezetten örültem, hogy nem szóltunk egymáshoz. Némán egyszerűbb elviselni az idegek tombolást.

Csípett a hideg, bár nem fáztam, holott már órák óta idekint jártunk. Mintha megszoktam volna, vagy már ez sem tudott hatni rám? Belülről fűtött az idegbaj.

Amikor sötétedni kezdett, Rueben közölte, hogy nemsokára odaérünk, és kivezetett minket egy aszfaltos útra. Tíz perc múlva mondjuk le is tértünk róla – egy murvával leszórt ösvény mentén haladtunk tovább, csak a fák jótékony sűrűjében. Feltűnt egy ház, aztán nem sokkal messzebb még egy, de semmi árulkodó jelet nem láttunk rajtuk.

Legalább még egy óra telt el, már az út is eltűnt mellőlünk, amikor megláttunk egy gyárnak álcázott, szürke kockaépületet. Nem rendelkezett sok ablakkal, és azok is kicsik, második ránézésre már inkább börtönnek tűnt. Összerándult a gyomrom, amint arra gondoltam, hogy az ott bujkálók egy csoportja gondolkodás nélkül eresztene golyót belém.

Megálltunk, elég közel ahhoz, hogy paranoiás gondolataim támadjanak, és Rueben az időközben leszállt sötétségben felénk fordult.

– Bemegyek, megkeresem, akit kell, és kijövök. De ha véletlenül bármi akadályozná az isteni tervemet, tűnjetek el, mielőtt feljön a nap. Bármit is hallotok, nem vállalok felelősséget bent értetek.

Tehát akár elkapják, akár kínozzák, ne menjünk be, hanem rohanjunk, és figyelmeztessük a mieinket. Mi van? És ebbe Tim beleegyezett?

Rueben nem búcsúzkodott, nem mondott egy büdös szót sem, hanem elindult az épület bejárata felé, és senki nem állította meg. Felrántotta az ajtót, a hangtól felszisszentem, majd eltűnt mögötte.

Továbbra is az a kékszemű akartam maradni, akit a mocskos zuhanyzókon kívül mástól nem ver ki a víz, de olyan paranoiásan meredtem a szürke betonszörnyre, rettenetes tulajdonságokkal felruházva a benne tartózkodókat, hogy lassan, de biztosan éreztem, elborul az agyam. Pattanásig feszülő idegekkel kagylóztam, pedig nem volt szuperhallásom, és a falak sem engedtek átszűrődni semmiféle zajt. Legalábbis egyelőre nem, ebből pedig arra következtettem, hogy minden rendben megy.

Kékszeműek (befejezett)Unde poveștirile trăiesc. Descoperă acum