Kékszeműek (befejezett)

huszonkilencedik

Drágák! Köszönöm ezt a nagy érdeklődést, kedveskedést és sok-sok olvasást, amivel megörvendeztettek engem! <3 Igyekeztem én is kedveskedni nektek ebben a fejezetben... ;) Nilla

(18-as részek fellelhetőek a részben!)

Huszonkilencedik fejezet

R.

Éreztem, hogy valaki figyel, és kivételesen nem a paranoia beszélt belőlem. A nagyteremnek kikiáltott helyiségben ültünk Aidannel, Benével és Islával, a többiek edzettek vagy pihentek. Mióta megérkeztünk ide, kevesebbet beszélgettünk a többiekkel, és már hiányoztak.

Miközben hátradőltem a székemen, kerülve a feltűnést körbekémleltem. Alexáék, a másik sarokban Aidan haverjai, az ajtónál Tim és Pam. Nem vettem észre semmi szokatlant, viszont a kellemetlen érzés egyre csak erősödött bennem. Gyakran tekintgettem a hátam mögé, mire Aidan, aki az előbb még hevesen magyarázott, elhallgatott és összeszűkült szemmel figyelt. Próbálta kiolvasni belőlem, amit tudni akart, de elfordítottam a fejem, és válaszoltam Isla kérdésére.

– Nem sétálunk egyet odakint?

– Most?

– Aha – biccentett Isla. Félve tette hozzá: – amíg lehet.

– Utánad megyek, csak felveszek még néhány cuccot.

Isla elindult, és én is magára hagytam a fiúkat, hadd beszéljék ki azokat a dolgokat, amelyeket nem akartak előttem. Odaköszöntem egy-két ismerősnek, mielőtt kiléptem a folyosóra, csendben a veszélyforrást keresve. Csakhogy már nem éreztem a kellemetlen bizsergést – mióta felálltam, érdekes módon megszűnt.

A lépcsőkig értem, amikor kilépett elém egy ismeretlen alak, és hátraugrottam. Az izmaim megfeszültek, és már emeltem a kezem, de a lány megszólalt.

– Ne, ne, ne! – suttogta. Pont úgy lépett, hogy megláthassam, közülünk való. Leengedtem a kezem, a háborgó szívem nem nyugodott le azonnal.

– Legközelebb ne így közelíts, mert elképzelhető, hogy nem lesz időd megszólalni.

– Igazad van, bocsánat – mondta gyenge hangon. – Csak nem lehettem biztos benne, hogy egyedül jössz.

– Ha mondani szeretnél valamit, miért nem tetted meg odabent? Vagy akárhol máshol?

– Muszáj volt, hogy egyedül légy – ingatta a fejét.

Hát ez furcsa, gondoltam, de vártam, hogy belekezdjen, mialatt felfelé indultunk. Azonban ő nem szólt semmit, csak toporgott mellettem. Zavarban lehet, jöttem rá, és egy mosolyt magamra erőltetve a kezemet nyújtottam felé.

– Rea vagyok.

Biccentett.

– Tudom. Ana a nevem.

Vártunk vagy egy percig. Én is kezdtem kellemetlenül érezni magam.

– Oké – fújta ki a levegőt, miközben lerítt róla, hogy nehezére esik beszélni. – Azért tudtam, ki vagy, mert Aidannel jársz.

Egyre érdekesebb lett a beszélgetés. Csípőre tett kézzel vártam, mi sül még ki belőle.

– Régen én voltam te.

Magasba szaladt a szemöldököm.

– Vagyis – nevetett Ana kínjában. – Ez már régen történt köztünk, és nem tartott túl sokáig.

Leesett a tantusz. De mit mondhattam volna?

– Nos, örülök, hogy megismertelek – próbálkoztam azért valamivel. Ana pedig elképedt, olyannyira, hogy még a zavaráról is elfelejtkezett.