Kékszeműek (befejezett)

tizenegyedik

Tizenegyedik fejezet

R.

Hamarosan minden fa mögül egy negyedikes lépett elő, minden árnyék emberré változott. Aidanéket állták körbe, engem pedig egyre hátrébb taszítottak, hogy ne lássak és halljak semmit. Olyan pánik lett úrrá rajtam, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csendben kellett tűrnöm.

Megfeszítettem az egész testemet, és összegömbölyödve leguggoltam az egyik fa tövébe, így próbáltam összeszedni magamat. Az előbb majdnem mindketten meghaltunk. Az a szipoly... Az az ember könnyedén megölhetett volna mindkettőnket. Aztán Aidan nekiszegezte a fegyvert a homlokának, kőkeményen ráadásul, hogy azt hittem, bármelyik másodpercben képes lenne meghúzni a ravaszt. Hát ez volt az a veszély amit mindeddig láttam benne, de megfejteni nem bírtam.

Hirtelen mellbe vágott ennek az egész konfliktusnak a súlya, a valóság, a fenyegetés, ami minden pillanatban leselkedett ránk. Eddig a félelem csak egy alaktalan fantom volt, most viszont...

Meghallottam Aidan halk, de metsző hangját, bár nem értettem, miről beszél.

Lucian szedte össze a kint lévő elsősöket, így hozzám is eljutott. Kérlelt, menjünk vissza az Akadémiára, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Nem tudtam. A szavait is alig értettem. A vállamra tette a kezét, próbált valamerre terelni, de akkor betelt az a bizonyos pohár, és felsikoltottam.

– Nem!

A negyedikesek hátrafordultak, és egyszer csak Aidan arca tűnt fel előttem. A szeme vadul, sötéten csillogott, még soha nem láttam ilyennek.

– Nem megyek el nélküled – ráztam a fejemet.

– De muszáj – mondta, majd bólintott Luciánnak, és visszament a többiek közé. Lucian megfogta a karomat, és maga előtt terelgetett, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elfutok. Hátranéztem még a vállam fölött, de már csak az egybefolyt alakokat láttam, nem ismertem fel senkit.

Siettünk visszafelé. Teljesen erőmből rohantam, majd' kiköptem a tüdőmet, de nem érdekelt, pont ez kellett. Feljajdultak az izmaim, néhányszor majdnem orra buktam egy faágban vagy a saját lábamban. Semmire sem tudtam odafigyelni, egyedül a tempó és az egyre csökkenő távolság létezett. Nem tudtam a történtekre gondolni, úgyhogy inkább kicsaptam a biztosítékot.

Mire visszaértünk az Akadémiához, reszketett kezem-lábam a megerőltetéstől. Mielőtt Lucian kinyitotta volna a szobánk ajtaját, biztatásul bólintott egyet, és elrobogott a folyosón. Amint beléptem a meleg, otthonos szobába, és bezártam magam mögött az ajtót, térdre estem. Isla nem volt bent, de ezt momentán nem bántam. Sokáig bámultam a plafont, közben kivilágosodott az ég és felkelt a nap.

Nagyon sokára aludtam csak el.

*

Semmit sem értettem, és Aidan sem lehetett mellettem, hogy válaszokat adjon a kérdéseimre. Az erdőben történt baleset óta egy hét telt el, addig Islához és Luciánhoz jártam különórára. Nagyjából oda sem figyeltem arra, mit tanulnak, teljesen máshogy is működtek az óráik, mint a mieink. Egyszerűen nem érdekelt; szinte semmi sem érdekelt, ami korábban igen.

Annyit tudtam meg Benétől, hogy a szipolyt az alagsorban őrizték, és Aidan azért tűnt el, mert az őrség állandó tagját alkotta. Állandóan szükség volt rá, talán azért, mert mi találtuk meg.

Ezért elrabolták őt tőlem, pedig nekem is szükségem volt rá. Egyik percről a másikra tűnt el a napjaimból, holott azelőtt szerves részét képezte. Látni akartam, beszélgetni vele és a közelében lenni, de mindennek az ellenkezője történt. Bené szerint őrülten kimerült, teljesen kifacsarták. Ami a zárt ajtók mögött történt, ott is maradt, így nem tudtunk meg semmit. Annyi terjedt el, hogy a szipolyt folyamatos őrizet alatt tartották, de nem bántott senkit, állítólag segíteni akart. Csakhogy mind hallottuk a trójai faló esetét...