IGNIS : egy majdnem átlagos kávézó

1. fejezet

Csipp, csepp, csipp csepp - hm... mi csöpög a fejemre? Hideg és nedves, és hmm... Talán esik az eső? ... Fel kéne kelnem megnézni... - csipp, csepp, csipp, csepp - na jó, várok még pár percet, aztán kinyitom a szemem - csipp, csepp, csipp... - jaj, hagyja már abba a csöpögést. ( néhány másodperc múlva) Feladom, te győztél, már fel is ébredtem. Na, most boldog vagy te.. te gonosz csöpögő akármi.

És ez volt az a pillanat, amikor a gondolatmenetemet megszakítva kinyitottam a szemem. Nem mondom, kicsit meglepődtem, amikor egy miniatűr esőfelhő helyett, egy csöpögő narancssárga vízipisztollyal néztem farkasszemet. Aztán a pisztoly mögött Davidet, a hét éves kistesómat láttam meg, amint éppen önelégült mosollyal meghúzza a ravaszt.

Az ezt követő pillanatokat nem részletezném. Röviden, ha valaki benézne az ablakunkon, azt látthatná, hogy dühös, csuromvizes lány párnával kerget egy nála jóval kisebb barna hajú fiút, aki futás közbe össze-vissza lövöldözik valami vízipisztoly szerűvel. Aztán, ha ez a valaki kicsit tovább figyelné a jelenetet, szemtanúja lehetne ahogy a lány minden karate és dzsúdó tudását felhasználva ráveti magát a kisfiúra, és nagy nehezen végül elkobozza a pisztolyát.

Kifulladva vonszoltam be magam a fürdőszobába, hogy leellenőrizzem a „harci sérüléseimet". Igazából nem túl vészes, csak a kislábujjam fájt, mert ahogy felpattantam az ágyból, bevertem a mellette lévő asztalba. Ha már a fürdőben voltam, fogat mostam, aztán David vízipisztolyával átlopakodtam a „30 éves doboz"-hoz, ami a szekrényem legfelső polcán van egy ruhakupac alatt. Ebbe a cipősdobozba gyűjtöm már David születése óta azokat a dolgokat, amiket minimum csak 30 éves korába fog visszakapni, mert előtte veszélyeztetné vele az emberiséget (és engem). Gyorsan beleraktam az új szerzeményem, aztán leszaladtam reggelizni.

Egy kicsi kétemeletes házban élek a szüleimmel és az öcsémmel, Daviddel, de az apukámnak mostanában egyre többször kell üzleti utakra mennie, ezért ilyenkor csak hármasban szoktunk lenni.

Éppen unottan eszegettem a pirítósom, amikor anya viharzott be a konyhába. Egy egyszerű fekete nadrág és fehér felső volt rajta, ami szépen illett hosszú sötét hajához és kék szeméhez. Sajnos én kinézetre inkább apára hasonlítok. Mindkettőnknek ugyanolyan seszínű szőkésbarna hajunk és fura zöldes szemünk van.

- Szívem, nem láttad a kocsikulcsom? Alig negyed órám van, hogy beérjek a megbeszélésre az új könyvemmel kapcsolatban, és még Davidet is el kell vinnem az iskolába. Nem kelthetek már most rossz benyomást a kiadónál. - hadarta idegesen.

- Asszem a piros táskádban hagytad. - válaszoltam félig teli szájjal.

- Áá... tényleg, életmentő vagy. Na nekem rohannom kell kicsim - nyomott egy puszit az arcomra, aztán már el is tűnt az ajtóban Daviddel együtt. Én meg nyugodtan reggelizgettem tovább, amíg rá nem néztem az órára, mert ekkor esett le, hogy per pillanat éppen oltári nagy késésben vagyok.

● ● ●
Ez az első fejezet kicsit rövidre sikeredett, de majd igyekszem a másodikat kétszer ilyen hosszúra írni. :)