Kékszeműek (befejezett)

huszonkilencedik

– Azt hittem, kiakadsz, vagy ilyesmi.

Halvány mosoly futott át az arcomon.

– Hisz felnőttek vagyunk.

– Igazad van, és sajnálom, hogy ilyen nyíltan rád törtem, csak beszélni szerettem volna veled. Mindenki érzi, hogy valami közeledik, és csak... Ha arra gondolok, hogy történik velünk valami, és nem mondom el azokat a dolgokat, amiket érzek, majdhogy felrobbanok.

– Bocsánatot jöttél kérni? – Ana rábólintott. – Hiszen nem is ismerjük egymást.

– Nem tőled.

Megértettem a dolgot. A lány Aidannel akart beszélni, viszont még nem készült fel rá. Helyette azonban megtalált engem, bűntudattal és szégyennel a szemében állt előttem. De itt állt. Isten tudja, miért érezte ezt fontosnak, noha én az októl eltekintve tartottam ezt bátor dolognak.

– Semmi gond. Mesélj nyugodtan.

Hitetlenkedve pillantott rám.

– Tényleg?

– Persze. Gyere, üljünk be ide – biccentettem a szaunák irányába. A hátsó lépcsőn visszamentünk a földszintre, összefutottunk néhány csajjal – megkértem Hennyt, szóljon Islának, hogy később tudok csatlakozni hozzá.

Beültünk az egyik gőzkabinba, méternyi távolságra egymástól. Nem csak Anának volt új ez a helyzet, hanem nekem is, de éreztem, hogy jó úton járok. Ezt diktálta az ösztönöm – olyan mélyről jött, ahol elsősorban kékszemű vagyok.

– Csúnyán váltatok el, igaz? – kérdeztem rá.

– Miattam. Tettem olyasmiket, amikre nem vagyok büszke.

– Mind teszünk olyanokat.

– Nekünk nem lenne szabad.

A fejemet ingatva néztem Anára.

– Nem vagyunk angyalok. Embernek születtünk néhány plusz képességgel. Mi is hibázunk.

– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik – pillantott a plafonra. – De miután ennyi időt töltöttem önostorozással, a dolgok nem ugyanolyanok.

– Tudod, mi tartozik még szervesen ahhoz, amik vagyunk? A megbocsátás.

A szavaimat súlyos csend követte. Ana percekig nem szólalt meg, és én sem éreztem szükségét a locsogásnak. Nem tudtam, mi történt közöttük Aidannel. Nem is az én bizniszem. Azt viszont szívből kívántam ennek a lánynak, hogy találjon békére.

– Beszélj vele.

Ana fanyarul mosolygott.

– Pipa rám.

– És?

– Te még nem találkoztál a dühös Aidannel? – döntötte oldalra a fejét.

Jobban belegondolva a kérdésbe... Nem. Nem találkoztam még vele. Láttam hidegnek, könyörtelennek, gyengédnek és óvónak, de dühösnek nem.

– Elég... fékezhetetlen olyankor.

– Annyit tudok róla, hogy nem fog rád támadni a folyosó közepén. Kezdd a megfelelő szavakkal, és megérti majd.

– Biztos vagy benne?

– Így ismerem.

Ana elmélázott – az arckifejezéséből ítélve kettejükre gondolhatott. Átfutott az agyamon, hogy mi lenne most, ha ők nem mennek szét. Kirázott a hideg. Sosem tudnám meg, milyen Aidan ölelésében nyugalmat találni, és forró csókot váltani vele.