Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

1. fejezet - Az a furcsa fiú (Legújabb verzió!)

Az inas megszámlálhatatlan, össze-vissza tekergőző folyosókon vezetett végig, egy idő után úgy tűnt, mintha körbe-körbe haladnánk. Végül leültetett egy kanapéra egy asztal mellé. A helyiség egy nappalira emlékeztetett.

- Maradj itt, amíg a gazda ki nem jön. Ott van az ajtó mögött - mutatott az inas a régiesen dekorált, hatalmas faajtóra. - Én nem zavarnám meg a helyedben - mormogta, majd sarkon fordult, és egyedül hagyott.

Elernyedtem a kanapén. A szemem minduntalan le akart csukódni, és akkorát ásítottam, hogy bekönnyezett a szemem. Az utóbbi napokban képtelen voltam rendesen kipihenni magam azokban a lepukkant szállókban, amikben az utam során éjszakáztam. Emberi pénz híján ugyan ez is több volt, mint amit remélhettem. Próbáltam magam ébren tartani azzal, hogy megszámoltam a repedéseket az asztal mintázatán, de egy idő után mindig kimaradt néhány szám. Egyszerűen nem aludhattam el egy vámpír otthonában, mert a végén felzabálnak álmomban.

Felálltam és megdörzsöltem a szemem. Elég volt! Nem azért utaztam olyan sokat, hogy ilyen közel a célomhoz megvárakoztasson egy kényelmes vámpír. A türelmetlenség és a harag egyszerre robbantak szét a fejemben, majd gondolkodás nélkül benyitottam a terembe, viszont a vaskos ajtó alig akart megmozdulni.

- Már két órája várok a soromra odakint. Nem illik így megvárakoztatni egy hölgyet. - Határozottan közelebb sétáltam az asztalhoz. - Vagy ha nem tudta, hogy itt vagyok, akkor hova lett a vámpírok híresen fejlett hallása? Elhiszem, hogy magának az idő nem számít, de nekem most minden perc drága. Micsoda pofátlanság.

A hosszú asztal túlsó végén ülő férfi mélybarna szeme találkozott az enyémmel. Éreztem a zsigereimben, hogy Vlad Tepessel állok szemben. Mit sem törődve a vámpír összevont szemöldökével karba fontam a kezemet. Nem néztem a vendégre, mert úgy éreztem, csak elbizonytalanítana. Féltem Vladtól a róla keringő híresztelések matt, nagyképűnek és becsvágyónak mondták, de szükségem volt a segítségére. Mindent elkövettem, hogy rendíthetetlennek tűnjek.

- Tisztelettel megjegyezném, az is elég nagy faragatlanság, amit Ön csinál. Ilyen hévvel és vádaskodón berontani egy megbeszélésre, hallatlan - szólalt meg vékony hangon a vendég, mire akaratlanul rákaptam a tekintetem. Szinte megfagyott bennem a vér, aztán meg úgy kivert a víz, hogy patakokban folyt a hátamon az izzadtság. Ügyeltem rá, hogy a lehető legkevésbé látszódjon a meglepettségem, megköszörültem a torkomat.

A vendég korábbi szavai egyáltalán nem illettek gyermeki arcához. Egy szőke, göndör hajú, nagyjából nyolc évesnek látszó kisfiú ült a nagy karosszékében, az egyik szeme kék volt, a másik pedig zöld. Régies felnőtt ruhát hordott kis méretben. Fiatal külseje még hátborzongatóbbá tette komoly tekintetét, úgy nézett ki, akár egy báránybőrbe bújt farkas. Arca kereksége kisfiússá tette, szinte éreztem selymes bőrének puhaságát, bár valójában egyáltalán nem bújtam volna hozzá. Kortyolt egyet a poharából, amitől a szája felső szélén ott maradt egy vékony vércsík, de azonnal leitatta egy kendővel.

- Szükségem van Önre, Vlad - fordultam vissza az említetthez, miután felocsúdtam a pillanatnyi zavarból.

A férfi szigorúnak tűnő arcvonásai némileg ellágyultak, és hangosan felnevetett.

- Örülök, hogy van még ilyen a világon - mondta derülten. Vállig érő, éjfekete haja keretet adott férfi vékony, sima arcának. Mélybarna szeme azóta rajtam pihent, mióta beléptem a terembe.

- Mármint a segítségére - javítottam ki magam azonnal. A torkomban dobogott a szívem, ideges voltam és tudtam, hogy ezzel Vlad teljesen tisztában van. Jót szórakozhatott rajtam magában. Megköszörültem a torkomat, próbáltam fenntartani határozottságom látszatát.