Equalise (Teen Wolf fanfiction)

11. rész

Úristen! *-* Az Equalise elérte az 1K megtekintést, és a több, mint 100 szavazatot! Nagyon köszönöm, és igyekszem gyakrabban hozni a részeket :) Remélem, hogy tetszeni fog!

Iszonyatos fejfájásra keltem egy sötét pince szerűségben. Bárki is hozott ide, nem bízta a véletlenre, ugyanis több lánc is lógott rajtam. Volt egy-egy mindkét lábamon és kezemen, és egy a nyakam körül is. Megpróbáltam elszakítani őket, de túl erősek és vastagak voltak. Úgy tűnik, hogy az Equalise képességeim még nem fejlődtek ki teljesen, ugyanis Dr. Deaton szerint bármire képes vagyok, és a bármihez képest egy pár lánc elszakítása nem olyan nagydolog. Ezen gondolkoztam, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett rajta Deucalion.

- Üdvözöllek Maya. – nézett rám egy undorító mosoly kíséretében.

Mikor először találkoztam Deucalionnal Maya volt az álnevem, de mivel most is így szólított gondolom még ne jött rá, hogy ki vagyok, ami számomra annyit jelent, hogy az anyám és Scott biztonságban vannak.

- Deucalion! Rég láttuk egymást. Elárulnád, hogy mégis mit keresek itt?

- Szükségem van az erődre Maya. Mikor utoljára Baecon Hillsben jártam még vak voltam, de erős. Most viszont látok, de gyenge vagyok, és így bármikor megölhet valaki. A falkám már csak két farkasból áll, ezért is van szükségem rád. Még nem sikerült rájönnöm, hogy mi vagy, és hogy mire vagy képes, de arra már rájöttem, hogy az sose jó, ha lebecsülöm az ellenséget. Sajnos még nem jöttem rá, hogy mivel tudnálak megtörni, de ami késik, nem múlik. – mondta, és vérfagyasztóan felkacagott.

Minél hamarabb ki kell innen szabadulnom, ugyanis bárkit megkérdezhet, aki egy kicsit is ismer, mindenki azt fogja mondani, hogy az időm nagy részében Scottal és a falkájával voltam. Már majdnem feladtam a láncok rángatását, amikor egy reccsenő hang kíséretében az egyik lábamat fogva tartó lánc kettészakadt. Ez egy újabb löketett adott és most minden eddiginél erősebben kezdtem rángatni a láncokat. Nem telt bele sok időbe, hogy a többi lánc is megadja magát, így most már csak azt kell kitalálnom, hogy hogyan juthatok ki innen. Először az ajtóval próbálkoztam, de nem ért nagy meglepetés mikor kiderült, hogy zárva van. Mivel ablak nem volt, ezért kizárásos alapon csak a falon keresztül tudok kijutni. Először a lánccal próbáltam ütni, de mivel az meg se karcolta, ezért inkább áttértem a kezemre. Mikor a lyuk akkora lett, hogy ki tudtam volna rajta szökni, az ajtó megint kinyílt. A változatosság kedvéért viszont most Ethan jött meglátogatni.

- Rég találkoztunk, Ethan. – mosolyogtam rá és közben próbáltam takarni a falat, de úgy tűnik ez nem igazán sikerült.

- Látom, hogy szökni akarsz Maya, felesleges takargatnod. Nem foglak megállítani. – mondta és szomorúságot véltem felfedezni a szemeiben.

- Miért nem? Deucalion nem ezért küldött? – néztem rá furán. Most tényleg össze vagyok zavarodva.

- Nem, azért küldött, hogy átadjak neked egy üzenetet. Azt üzeni, hogy „Én a helyedben nem próbálnék megszökni Clarissa."

Tehát rájött. Megtudta a legfontosabb titkomat. Figyelmeztetnem kell Scottot. De az is lehet, hogy már... Nem, arra inkább nem is gondolok, hogy mi van, ha már késő... Azt hiszem sokkot kaptam. Már azon gondolkoztam, hogy sírjak, vagy nevessek, amikor valami olyan történt, amire nem számítottam. Elkezdtem ragyogni. És nem csak a szemem, vagy a hajam, hanem az egész testemet kék derengés fogta körbe, Ethan pedig megdermedt.

- Ethan... - húztam el a kezem a szeme előtt, de semmi.

Úgy tűnik, hogy itt az ideje megszökni. Sajnos a ragyogás még mindig nem szűnt meg, és azt sem tudom, hogy hogy tudnám leállítani, ezért nagyon gyorsnak kell lennem, még mielőtt valaki észreveszi ezt a természetellenes kék fényt, amit árasztok. Mivel Ethannak nem zárta be az ajtót, ezért most arra indultam. Amint kiértem rajta, egy őrrel találtam szemben magam. Már emeltem a kezem, hogy leüssem, amikor rájöttem, hogy nem mozdul. Egy centit nem mozdult, hogy el tudjon kapni. Pont ugyanolyan dermedt volt, mint Ethan. Az nem lehet, hogy... Nem, arra még én sem lennék képes. Az időt biztos, hogy nem tudom megállítani. Biztos van valami ésszerűbb magyarázat arra, hogy miért dermedt meg mindenki. De erre ráérek később is rájönni, ugyanis előbb ki kéne innen szabadulnom. Mivel senki nem állt az utamba, ezért viszonylag hamar kiértem. Onnan viszont már bajban voltam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Deucalion valami elhagyatott épületben tarthatott fogva, ugyanis a környéken konkrétan semmi nem volt. Szó szerint semmi. Így hát gondoltam egyet és elindultam észak felé. Mármint arra, amerre északot gondoltam. Már vagy egy órája gyalogolhattam, amikor megpillantottam Baecon Hills körvonalait. Azt hiszem, hogy túlságosan megörültem ennek és nem figyelhettem oda, ugyanis a következő, amire emlékszem egy óriási csattanás és minden elsötétült.