Minden más|| Befejezett ||

1 mp és minden más lesz

-A jó hír az, hogy sem Kirának, sem a babának nem esett baja.

-És mi a rossz hír?- jutott Daniel eszébe.

-Az, hogy Kirát még 3 napra bent kell tartanunk megfigyelésre.

-Akkor nem jöhet haza?

-Sajnálom.

-Bemehetünk hozzá?- kérdezte Daniel.

-Az a helyzet, hogy a vizsgálatok miatt elaltattuk és még vagy 1 óráig nem lesz magánál. Így sajnálom, de nem mehetnek be hozzá. Azt javaslom, hogy menjenek haza, pihenjék ki magukat és holnap jöjjenek vissza.

Én előbb elindultam, mint Daniel. Nem akartam még több időt vele tölteni. A gondolat, hogy éjjel egyedül sétáljak haza megrémített. Gondoltam, hogy inkább a buszt választom.Amint kiértem a kórház ajtaján megcsapott a hideg levegő és az eső illata. Csúcs mondhatom. Igaz, hogy Angliában vagyunk, ahol mindennapos az eső, de én természetesen otthon hagytam az esernyőmet. Hát elindultam a buszmegálló felé. Alig sétálhattam 3 percet, de máris bőrig áztam. Csöpögött mindenemből a víz. A hátam mögül erős fény jött. Hátra pillantottam, ahol megállt egy autó. Daniel feje bukkant ki belőle.

-Kell egy fuvar?
Normál esetben visszautasítottam volna, de szerintem így is már a kihűlés határán voltam, így beültem az anyósülésre.

-Köszi- próbáltam a lehető legmeggyőzőbb mosolyomat megvillantani.
El is indultunk. Annyira esett az eső, hogy az ablaktörlőnek maximális sebességgel kellett járnia.

-Hát ez nem éppen biztonságos- törtem meg a feszült csendet.

-Meg kéne állnunk- mondta Daniel. Gond lenne?- nézett a szemeimbe.

-Hát- IGEN!!- nem. Fő a biztonság.
Daniel egy kis utcába leparkolt, majd leállította a motort.

-És most?- kérdeztem.

-Várunk.

-Szuper- mondtam 0 lelkesedéssel. Az ablak felé fordultam és néztem a lefelé guruló cseppeket.

-Ne feszengj már ennyire Bella!- hallottam meg Daniel férfias hangját. Egy kis kuncogás is elhagyta a száját.

-Bocs- ennyit tudtam kinyögni - de tudod, ha mondod, hogy ne feszengjek, automatikusan elkezdek mégjobban feszengeni- próbáltam elrejteni a mosolyomat.

-De miért? Mitől félsz Bella?- felé fordultam és ekkor kellett azzal szembesülnöm, hogy még mindig iszonyúan jóképű.

-Én nem félek- suttogtam és rájöttem, hogy túlságosan is közel vagyunk egymáshoz.

-Hazudsz- mondta Daniel. Hol engem, hol pedig a számat nézte. Akaratlanul is megnyaltam az ajkamat - attól félsz, hogy megcsókollak- nyeltem egy hatalmasat. Igaza volt.

-Miért? Nem tennéd meg?- alig lehetett hallani a hangunkat. Mázli, hogy közel- jó, ne hazudjunk, egy hajszálnyira- voltunk egymástól.

-Nem- válaszolta. Bennem meg a keserűség és az öröm együttesen szabadult fel- csak ha akarod- tette hozzá egy hosszú szünet után. Végig a szemébe néztem. Egy pillanatig elgyengültem.

-Akarom- és már Daniel neki is esett az ajkaimnak. Úgy faltuk egymást, mintha a kiszáradás szélén álltunk volna és a másik ajka az életet adó víz lenne. Aztán eszembe jutott Jackson. A FIÚM!

-Nem lehet- toltam el magamtól olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett- ne haragudj- gördült le egy könnycsepp az arcomon- Daniel, szeretlek. Az istenért is, annyira szeretlek.

-De ott van Jack- fejezte be a mondatot helyettem.

- És őt is szeretem. Szerelmes vagyok belé.
Daniel nem válaszolt, csak bólintott egyet.
A csöndet a telefonom csipogása szakította félbe. A képernyőjén a "Jack" név állt. Ránéztem Danielre, akinek a szeméből keserűséget véltem felfedezni, majd elmosolyodott.

-Vedd fel Bella, semmi baj- nem hazudott. Őszinte volt a tekintete.

-Szeretlek Daniel.

-Tudom- simította meg a karomat.

-Szia Jack- vettem fel a telefont.

-Szia Bella. Hallottam Kiráról. Jól van?- Mosolyra húzódott a szám, a barátom aggódó hangja miatt.

-Jól van Jack. Nincs semmi baja- nyugtattam.

-Hála istennek.És te jól vagy?

- Igen. Most megyek hazafelé. Itt ül mellettem Daniel - és akkor meghallottam, hogy elindította a motort és elindultunk- nemsokára otthon leszünk.

-Daniel? - hoppá- Vigyázzatok nagyon. Nem igen biztonságos ilyen időben vezetni- váltott át aggódóba. Mit hittem? Azt, hogy a fiúm majd féltékenykedni fog? Dehogyis. Jack nem olyan, amiért ezer hála neki.

-Vigyá...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert 2 vakító fényt láttam meg magam előtt és egy iszonyatosan nagy csattanást hallottam. 1 röpke másodpercig elviselhetetlen volt a fájdalom, majd megszűnt, és én belezuhantam a végtelen feketeségbe.