Reckless Life [Guns N' Roses]

9. Out Ta Get Me

1985. szeptember 2. du. 7:37, Clark Street, West Hollywood

- Biztos nem rakod vissza a kötést? - pillantott a halántékomra fintorogva Mike, miközben komótosan visszaült a tévé elé.

- Nem - mondtam a képernyőre meredve, ahol épp valami giccses, táncos-zenés műsor ment. Halál.

- Oké - egyezett bele Mike vagy hatodszorra. Szerintem csak azt akarta, hogy eltakarjam valamivel a sebet, mert rohadtul nem bírja a vér látványát. Tudom, mert kiskorunkban is mindig elrohant, ha pédául leestem a fáról, és vérzett a térdem. Mondom, jó testvér.

- Sebtapaszt nem vettél véletlenül?

- Nem - nézett rám a homlokát ráncolva, mintha valami oltári nagy baromságot mondtam volna.

- Akkor lehet, hogy lemegyek, veszek egy dobozzal - tápászkodtam fel az ágyról. Már vagy két órája feküdtem ugyanabban a helyzetben, szóval kicsit lezsibbadtak a végtagjaim - a fejem viszont már egyáltalán nem fájt, bár lehet csak azért, mert egy centit sem mozdultam.

- Nem mehetsz - közölte Mike, és nagy nehezen felállt a földről. - Majd én hozok, te maradj.

- Mert? - vontam fel a szemöldököm, és csípőre tettem a kezem. - Nem vagyok nyomorék, csak sebes a fejem.

- Igen - tárta szét a karjait Mike, mintha ezzel meg is magyaráztam volna az előbbi kérdést. - Zoe, Jason letámadott a nyílt utcán, fényes nappal, és hacsak nem esett át azóta egy alapos terápián, még mindig itt van, és zaklat, és nem fog leszállni rólad.

Szó nélkül bámultam az öcsémre, aztán megadóan megráztam a fejem. Kicsit jólesett, hogy aggódik értem. De mivel mi sosem viselkedünk túl "jótestvéresen", ezért ezt a vitát is csak hosszú, néma csenddel zártuk le.

- Akkor megyek veled - szólaltam meg pár perc ácsorgás után, és egy mozdulattal felkaptam a földről a farmerdzsekimet.

- Jó, basszus - sóhajtott Mike, és láthatólag beletörődött, hogy egy rohadt makacs nővére van. Felvette a földről a szétdobált cipőit, aztán a bőrdzsekijét, és mehettünk is. Mike bezárta a lakást (igazából fogalmam sincs, miért ő kezeli a kulcsokat. Talán mert én megbízhatatlan vagyok), aztán lebaktattunk a visszhangos lépcsőházban. Odabent csend volt, de amint kinyitottuk a háztömb nehéz üvegajtaját, beáramlott a késő esti utcazaj. Csak a szokásos ordibálás, kocsidudálás, üvegdobálás és röhögés. Imádom Los Angelest.

- Nehogy már, itt van két sarokra - szóltam rá az öcsémre, amikor a kocsikulcsért nyúlt.

- Aha - mondta, és szinte láttam, ahogy villog a fejében a vészjelző lámpa. Hát, mit ne mondjak, ha autóval mentünk volna, talán máshogy végződött volna az este. Mondjuk bevásárolunk, hazakocsikázunk, otthon meg punnyadunk a tévé előtt, amíg be nem alszunk. De nem így lett.

Megragadtam Mike csuklóját, és kicsit húzni kezdtem, amint egy kibaszottul gyanús társaság mellett sétáltunk el. Mondanom sem kell, utánam füttyögtek, meg még valami szépet is kiabáltak mellé. Megtorpantam, Mike meg rémült tekintettel kapta felém a fejét. Hiszen ismer.

- Zoe - mondta halkan, de kicsit elborította a fejemet a düh. - Zoe. Gyere. Most.

Mike erőteljesen megragadta a karomat, és rántott egyet rajtam, hogy mozduljak már meg. Ha nem fogja le a karom, minimum bemutatok egyet azoknak a faszfejeknek.

- Mi a francért vagy ilyen? - emelte meg a hangját, amint kiértünk a Sunsetre, kellő távolságra a gyanús arcúaktól.

- Milyen? - kérdeztem halál nyugodtan, és zsebre vágtam a kezem.