Prologue

1K 51 2
                                    

1985. augusztus 30. West Hollywood, Los Angeles

Amikor először léptem Los Angeles egyik legforgalmasabb és leghírhedtebb sétányára, egy leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Egy olyan kisvárosi lánynak, mint amilyen én is vagyok, ez hatalmas lépés. Húsz évesként úgy döntöttem, meglépek a poros kis connecticuti szülővárosomból, és végre belecsapok a lecsóba. Hollywood tökéletes úticélnak tűnt.

A Sunset Strip zajos forgatagába csöppentem bele már rögtön az első másodpercben. Az emberek sietve viharzottak el mellettem, páran azzal sem fáradtak, hogy kikerüljenek, inkább félrelöktek. Ismerős volt a helyzet - korábban New Yorkban is éltem egy darabig, így a tömeg nem okozott meglepetést. Tulajdonképpen itt feltűnőbb egy tépett, kócos hajú, tornacipős, szakadt ruhás csaj, akinek cigi lóg vérvörös ajkai közül, mint a keleti part mocskos, punkokkal teli örökmozgó városban.

Megrántottam a vállamon lógó, kopott bőrtáska pántját, aztán a falhoz húzódva eldobtam a cigim, és rátapostam. Belenyúltam a farmerdzsekim zsebébe, és előrántottam egy gyűrött kis fecnit - egy cím volt rajta, a lakásom címe. Egy itteni rokon ismerőse - az unokatesóm barátja, Desi - szerezte a lakást. Kurva nagy szerencse. Szinte azonnal megragadtam a lehetőséget, hogy dobbantsak otthonról. Átutaltam a tulajnak a lakás árát, aztán beledobáltam pár cuccot a táskámba, és leléceltem. Fájt a szívem a gitárom után, de túl gyorsan történt minden, kocsim se volt - otthon kellett hagynom.

Tehát egy csóró, egyetlen kis garzonnal rendelkező punk csajnként érkeztem meg LA-be. Senkit sem ismertem, és bár tájékozódni sem nagyon tudtam, kicsit otthon éreztem magam a Sunseten állva. Tetszett a nyüzsgés, a hatalmas zaj, az őrültebbnél őrültebbnek tűnő alakok vérfagyasztó tekintete. Totálisan izgalomba jöttem, ahogy körülnézve megpillantottam Los Angeles híres klubjainak feliratát. Minden vágyam az volt, hogy itt lehessek, és most - itt vagyok. Szívesen ácsorogtam volna az emberforgatagban még egy kicsit, de időre kellett a lakásomra érnem, és azt sem tudtam, hol vagyok. Connecticutból buszoztam egy keveset, aztán kiálltam az út szélére stoppolni. Rengetegen megálltak, a legtöbb srác valószínűleg perverz szándékokkal, de egyikük sem Los Angeles felé tartott. Aztán jött egy lány, Jackie - vérbeli hollywoodi kiscsaj, a szüleitől tartott hazafelé, LA-be. Azt mondta, szívesen elvisz, de csak a Sunset Boulevardig, onnan magamnak kell boldogulnom. Nagy út volt, és rohadt jól szórakoztam, Jackie igazán jófej - mielőtt kirakott piros, kopott autójából, még odalökte, hogy hívjam, ha bármi gondom lenne az új várossal. A kézfejemre volt írva a száma, de nem éreztem szükségét, hogy azonnal telefonáljak neki. Magamtól akarom felfedezni West Hollywoodot, ha már egyszer itt tervezem leélni a következő pár évemet, aztán - ki tudja.
A tömeg sodrása miatt muszáj volt elindulnom valamerre, így lassan lépkedni kezdtem az üzeltsor hatalmas kirakatai mellett. Túl messziről jöttem, és nem éreztem magam túl kényelmesen a napsütéses Kaliforniában. Megszoktam a keleti partvidéket, és abba is beletörődtem, hogy én bizony európai gyerek vagyok.

A szüleim Magyarországról menekültek át az óceánon, még a születésem előtt. Aztán anyámnak lett egy "álomállása", rengeteg pénze, majd megszült engem és az öcsémet, és mintha ollóval vágták volna el a fényes karrierjét. Egy connecticuti kisvárosba költöztünk, egy takaros kis családi házba, de anyám múltja mindenhol kísért. Senki sem érti, hogy lehetünk most ilyen csórók, amikor pár éve Barbara Roberts fényűző életet élt, elegáns partikra járt, és Hollywood környékén mindenki ismerte a nevét. Aztán elfelejtették. Semmi sem tart örökké.

Eleresztettem magamban egy elkeseredett mosolyt, aztán felpillantottam. Nem kószálhatok itt órákig, szorít az idő. Talán egy üzletben tudnának segíteni. Lábujjhegyre emelkedtem, és az emberáradat fölött elnézve egy normálisnak tűnő boltot kerestem a szememmel. Az út túloldalán egy lemezbolt logóját pillantottam meg, mire felcsillanó tekintettel bevetettem magam a tömegbe, és a zebra felé nyomultam. Sikerült az üzletig verekednem magam pár hangos káromkodás közepette, aztán beintettem egy engem leribancozó harmincas üzletembernek, és idegesen beléptem a leharcolt lemezbolt üvegajtaján. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán megkönnyebülve sóhajtottam. Csend.

Reckless Life [Guns N' Roses]Where stories live. Discover now