Elfelejtett múlt ( Bucky Barnes ff) /Befejezett/

Bonyodalom

Bucky szemszöge

Steve végül elköszönt és elment.

Bella a nagy ablak előtt állt és kifelé bámult. Oda álltam mellé.

- Minden... - kérdeztem volna épp tőle.

- Bucky! Kérdezhetek valamit? - szólalt meg velem egyszerre.

- Persze.

- Nem emlékszem arra, hogy milyen voltál régen - kezdett bele, végig a tájat figyelte.

Ez még mindig fájt nekem. Teljesen lefagytam, amikor megláttam kiszállni az autóból. Ez volt a szerencsém. Ha megindulok felé és megölelem, netán megcsókolom...az nem jött volna ki jól.

- Viszont látom azt, hogy milyen vagy most - folytatja. - Keveset beszélsz mindenkivel, tartod a távolságot és kerülöd a fizikai kontaktust. Ez azért van, ami történt veled? Mert emlékszel mindenre?

- Igen.

Tudtam mire akar ezzel kilyukadni. Igaza volt. Tényleg ilyen voltam most és pontosan azért, ami történt velem.

- Kettős érzés van bennem ezekkel az emlékekkel kapcsolatban. Szeretnék emlékezni rátok. Fura, amikor rátok nézek és ti úgy néztek rám, mintha ismernétek. De nem az a Bella vagyok.

- Tudjuk mi jól ezt. Csak számunkra is nehéz ez a helyzet. Lehet eltelt hetven év, de ne feledd, hogy az idő legnagyobb részében mi sem voltunk magunknál. Steve négy éve van ébren, én két éve vagyok magamnál, ahogy te is.

- Tudom. De mégis úgy érzem csalódást okozok nektek - nézett egy pillanatra rám. Sok szomorúság volt a szemében.

A jobb oldalamon volt. Nem tétováztam, egyszerűen átöleltem. Mindketten kifelé néztünk.

- Nem csak jó emlékeim vannak. Egyetlen egy rossz emlék jutott eddig eszembe. Embereket öltem meg egyetlen pici mozdulattal. Meg sem kellett erőltetnem magam - fejét a vállámra hajtotta. - Ki tudja kiket bántottam még.

- Az a Bella, akit régen ismertem sosem tett volna ilyet önszántából. Az a Bella, akit most ismerek pedig úgyszintén nem tenne ilyet.

- Emlékeztem arra, hogy ha nem tettem, amit mondtak, akkor engem bántottak, de eddig szerencsére ezek az emlékek nem jöttek vissza.

- Az emlékek már így is elkezdtek visszatérni neked. Idő kérdése és még több lesz. A segítségükkel csak felgyorsítják ezt a folyamatot.

- Neked azonnal jött minden?

- Nem. Lassan. A legtöbb álom formájában...a mai napig. Már tudok mindent, de az álmok akkor is minden éjszaka megtalálnak.

- Sajnálom.

- Minden rendben lesz, Szépségem.

Nem figyeltem arra, amit mondok. Ahogy az emlékekről beszéltünk, valahogy kicsúszott a számon.

- Szépségem?

- Ne haragudj. Régen sok becenevet adtam neked. Amikor még gyerekek voltunk.

Elhúzódott és rám nézett.

- Miket? Mondd, hogy legalább ilyen szépek voltak és nem valami kínos! - nevetett.

- Volt pár - nevettem én is. - A Szépségemet az első találkozásunkkor adtam neked. Nyolc éves voltál és Stevevel táncoltál. Nem hittem a szememnek. Szegénnyel akkoriban nem bántak jól. Mondjuk utána sem - nevettem újra.

- Emlékszem egy báli képre, de többre nem.

- Volt még a Csipetke, az Édesem. Ezt akkor használtam, amikor valami hülyeséget találtam ki és te aggályaid fejezted ki ellene.