A LEGJOBB HIBÁM

8.- Visszavágó

MAEVE DAWN

- Szóval, tudja valaki a helyes választ? - nézett körbe a francia tanárnő, bár a hangja nagyon távolinak tűnt a gondolataim legmélyén úszkálva. - Maeve?

A nevem hallatán hirtelen felkaptam a fejemet a bambulás, és a visszaemlékezés univerzumából, és értetlenül meredtem a tanárra, aki követelőzően várta tőlem a helyes választ egy feladatból, viszont legnagyobb szégyenemre nem hogy nem tudtam a választ, azt sem tudtam hirtelen milyen órán vagyok. Éreztem, ahogyan hirtelen elpirulok és zavarba jövök, ezt a csoporttársaim igéző tekintete is megduplázta, amiért mindenki engem figyelt a teremben. Fogalmam sem volt a válaszról. Nyilván.

- Sajnálom, de nem figyeltem Tanárnő. - hajtottam le a fejemet gyáván, ugyanis nem mertem ezek után a szemébe nézni. Mint született francia, kisujjból kellene kiráznom ezeket a nyelvtani feladatokat. Valószínűleg tudtam volna, ha odafigyelek.

De ahogy beléptem a francia terembe a péntek esti halloweeni buli után, onnantól kezdve valahogy nem bírtam tovább figyelni, és utat engedtem a millió összekuszálódott gondolataimnak, mocskos fantáziálásaimnak, miközben a tanári asztalt bámultam egész órán.

- Nos Maeve, egy kicsit csalódott vagyok. Tudom, hogy neked ez szinte gyerekjáték, de ez nem jelenti azt, hogy neked nem kell figyelned. - Mrs Walter szidása annyira nem hatott meg, mert titkon én vagyok a kedvenc tanítványa, és amióta itt tanulok, ez volt az első alkalom, hogy valamiért ne figyeljek rá.

De valljuk be, sokkal jobb elfoglaltságom volt.

- Többet nem fog előfordulni. - ígértem meg megemberelve magamat, és a szemébe néztem.

- Reméljük!

Szaggatott levegőt vettem, és úgy csináltam, mintha nyújtóztam volna egyet, csak azért, hogy a mögöttem levő padra pillanthassak. Üres volt. Ace nem jött be egyszer sem a héten, és senki sem tudja, hogy miért. Még Sadie sem, pedig ő azért elég közeli barátja. A kíváncsiság eszméletlenül megölt, hogy vajon mi történhetett, amiért Ace immár negyedik napja nem jár be. Ráírhatnék, vagy felhívhatnám, de hogy őszinte legyek, a pénteki helyzet után azt hiszem jót is tett, hogy nem láttam, mert száz százalék, hogy ott helyben elásnám magamat szégyenemben. Szóval nem kerestem, és próbáltam minden Ace-szel kapcsolatos bármilyen formátumú gondolatot vagy álmodozást a lehető legapróbbra csökkenteni, mert tudtam, hogy nagyon nem helyes ez az egész.

Csak mégegyszer utoljára...

Lehunytam a szemeimet, és visszaidéztem azt a pillanatot. Bevallom, egy picit még ittam is, pedig soha nem szoktam, nem is az én világom. Viszont Sadie galád módon kicserélte a poharam tartalmát, és onnantól kezdve a saját tudtom nélkül csíptem be, és ezáltal az adrenalin szintem is jóval magasabb lett, az önbizalmammal együtt. Valahol legbelül éreztem, hogy utánam fog jönni, pontosan ezért nem léptem le, miután Jasperrel is sikerült összevesznem. A francia terem jó ötletnek tűnt, hogy egy kicsit távol legyek a buzgó diákoktól és az üvöltő zenétől, és amíg tűkön ülve vártam, hogy Ace felbukkanjon, unalmamban telefonoztam. Aztán benyitott. És onnantól kezdve teljesen elvesztettem az irányítást. Magamhoz képest jóval nagyobb magabiztosság töltött el attól a néhány pohár vodkától, és képes voltam játszani a legördögibb emberrel, akivel valaha is találkoztam. Ace maga volt a tűz, és nem féltem táncolni körülötte, vagy akár saját magamat is megégetni, mert abban a heves pillanatban talán azt is akartam, hogy magam is gyulladjak fel. Vágytól eltorzult hangja pedig péntek óta ott visszhangzott az elmémben, a mocskos szavai pedig akárhányszor újra az eszembe jutnak, a hideg futkos tőlük a hátamon, és szégyentelen módon vágyakoznék rá, hogy megtegye, amik elhagyták a száját.