A LEGJOBB HIBÁM

5. - Korrepetálás

ACE NORTH

Szaporán vettem a levegőt. A mellkasom erősen emelkedett fel és le. Az izzadságot facsarni lehetne a trikómból, ahogyan az egész testemből is. Fekete hajam a szemembe hullott, vizesen tapadt a homlokomra. Kifújtam a levegőt. Szemeim prédaként nézték a box zsákot, amit bármelyik pillanatban széttéphetek. Ott himbálózott, egymagában, azt várva, hogy üssék, én pedig szívesen megadtam neki az örömöt. Összeszorítottam a fogamat, még egy mély levegőt vettem, aztán folytattam az edzést, és teljes erőmből ütni kezdtem a zsákot. A koszos, büdös termet beterítette a kipréselt levegőm hangja, a zsák csattanásai, és a láncok csörömpölő hangja. Megállíthatatlan voltam.

- Szép! - kiáltott az edzőm Royce. A hangja visszhangzott a teremben. - Le az állad North! Legyen fent a kezed!

Csak kaptam egymás után az utasításokat. Ez az egyetlen hely, ahol megteszem, amit mondanak. A boxban az ember megtanul alázatos lenni, tisztelni az ellenfeleit és önuralmat tanulni. Sosem voltam az a fajta ember, aki elviseli, ha dirigálnak neki. Az önfejűségem borzasztó nagy átok, és ezt elég sokszor is a fejemhez vágják. Folyton megyek a saját fejem után, nem törődöm a körülöttem lévőkkel, és ilyenkor azt sem figyelem, hogy milyen mocskot hagyok magam után. Csak megyek és megyek, mert ha mindig megállnék, akárcsak egy pillanatra is, bele kellene gondolnom mit is hagytam magam mögött, amit soha nem akarok megtudni. És ezért sosem nézek hátra. Az edzőm elképesztő türelemmel kísért végig, amikor tizenöt éves koromban úgy döntöttem, hogy ezt a fajta sportot választom. Nehezen tanultam, sosem akartam másra hallgatni. Folyton ott motoszkált a fejemben a "nekem senki ne mondja meg mit csináljak" mondat. Ezáltal elég nehezen is nyitottam. Egy burokban voltam, ahonnan egyszerűen nem akartam kijönni, így hát Royce úgy döntött, hogy ő jön be ebbe a burokba. Mára beláttam, hogy néhány emberre igen is kell hallgatni, mert csak segíteni akartak. És elfogadni a segítséget sosem rossz. Pont, hogy erősít.

Úgyhogy csináltam, amit mondott. Leszegeztem az államat, kezeimet felraktam, és akármennyire is leszakadt már a karom, fent tartottam a kezemet.

- Jó! Abbahagyhatjátok! - zendült fel Royce mély hangja a teremben újra. - Levezetésnek nyújtsatok, és mára végeztünk.

Hála az égnek!

Nem mintha nem bírnám az edzéseket, de ma különösen nem vagyok a toppon. Kissé nehezen aludtam ki magamat, és az agyam sem jár itt. Edzeni azért jövök, hogy kikapcsoljak, és csak magamra és a boxra koncentráljak, ma mégsem ez történt. Ma csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már vége, mert szánalmasan teljesítettem. Ha Royce egy szót sem szól, az azt jelenti, hogy jó amit csinálok. Persze megdicsér, de ma több utasítást kaptam tőle, ami idegesíteni kezdett. Ilyenkor bedurvulok, bepöccenek, és addig hajtom magamat, amíg össze nem esek, vagy a zsák le nem szakad.

Kifulladva ültem le a földre, és úgy ittam a vizet, mintha ezer éve a szaharában gyalogolnék egy csepp víz nélkül. A maradékot magamra öntöttem. Nem bírtam. Hátra dőltem, és a plafont kezdtem bámulni. Egyszerűen nem értettem mi van velem. Sosem fáradok el ennyire, de ez a mai kínkeservesen ment. Amíg a többi srácnak meg se kottyant, én úgy éreztem, mintha egy maratont futottam volna le.

- North, minden rendben? - jött ide hozzám Royce, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nincs semmi bajom.

- Persze. - erőltettem ki magamból ezt az egy szót is nagynehezen.

- Ma nem voltál itt agyban. Mi a baj? - kérdezte halkabban.

Magam sem tudtam. Talán csak kimerültem. Vagy talán köze lehet egy százhetven centis szőke lánynak a dologhoz.