Medicina

5. fejezet - Ding dong

Amint hazaértem, Nika segítségével jól bebüdösítettük a lakást a fehér zsályával, aztán kipakoltuk a kristályokat.

Annyira bízni akartam abban, hogy beválik. De annyira.

Mindenesetre a munka nem várt. Dolgozni akkor is menni kell, ha épp egy perverz szellem akar ismét az ember közelébe férkőzni.

Erről eszembe jutott egy meme: Anakin fekszik leégett végtagokkal a Mustafar bolygón a láva mellett, konkrétan a szar is kifőtt belőle, de azért a Sötét nagyúr vigyorogva megkérdezi tőle, hogy: Ugye azért holnap jössz dolgozni?

Na hát én mentem is. Péntek este. Amikor más már a harmadik pálinkáját issza a barátaival és valami finom, de egészségtelen kaja társaságában.

Újabb zöld hajháló, másik fehér póló, mert előző nap a másikba úgy beleizzadtam, hogy nem lehetett mellettem meglenni. Aztán fel a lépcsőn, beállás a többi munkatársam közé, aztán várakozás, hogy Mr. Toronyház kiadja a melót.

Legnagyobb döbbenetemre maradhattam a csomagolóban. És ezután még Nikával és Biával osztott egy gépre, akiket szeretek is.

Emiatt egyből gyanakodni kezdtem. Bár valószínűbb, hogy ez alkalommal csak leszarta.

Elsétáltunk a tíz méteres gépsorig. Elindítottuk. Ütemesen csörögtek, csattogtak a fémszerkezetek, hangosan sziszegett a préslevegő. Csak a szokásos. Viszont csak pár doboz töltött ampullát pakoltam fel, a gép beadta a kulcsot, és hívtuk az öreg, szemüveges műszerészt.

Már a műszak elején észrevettem, hogy Bia a szokásosnál csendesebb, és kaptam is az alkalmon, míg javították a masinát. Leültem mellé egy fekete, forgós székre.

Sápadtabbnak látszott, mint általában, pedig ő aztán szeret szolizni. A zöld szeme pedig olyan üresnek látszott, akár egy kiszáradt, algás kút.

– Mi a helyzet, Bia? – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta. Rám nézett, összepréselte az ajkait, aztán a visszasiklott a tekintete a térdére.

– Mi a baj?

De nemhogy válaszolt volna, odébb gurult a székével.

– Csak nem vagyok jól, ennyi.

– Nyugodtan elmondhatod, ha úgy érzed.

Nagyon rossz volt így látni. Négy év alatt még egyszer sem láttam így viselkedni. Ő örökké csipog, csicsereg, mosolyog és bearanyoz maga körül mindent.

– Elmegyek a mosdóhoz, kifújom az orrom.

Olyan gyorsan felpattant, hogy a mondat másik felét már állva mondta ki. Aztán amikor a gépsor végére ért, ahol Nanika a telefonját nyomkodta, rámosolygott.

Rá. Mosolygott. Tőlem meg szinte menekült.

Azonnal felidéződött bennem a gyászoló médium, aki rákérdezett arra, hogy nem-e akarnak minél távolabb lenni tőlem az emberek.

A NDK-s sorozatgyilkos szemüvegű műszerész hol elindította a gépsort, hol megállította. Így odasétáltam a gép végéhez, a gyűjtőző részhez, ahol a bliszteres ampullával töltött, kis dobozokat egy táblás kar épp betolta egy nagy, barna kartondobozba.

Nika ekkor tette el a telefont és felállt.

– Bia ma nagyon furcsán viselkedik. Neked nem tűnt fel?

Eközben követtem a barátnőmet, mert a görgőkön kigurult az alján leragasztott doboz.

– Szerintem csak fáradt.