Medicina

3. fejezet - Kedveském, senki sincs itt rajtad kívül

– Hogyan? – suttogtam a szellemhez.

De ő csak mosolygott rám, megvillantva a túlságosan szabályos fogait. Felnőttfejjel már felismertem az okát. Kivehető fogsor lapult a szájában. A keskeny, barna szemét már nem éreztem olyan barátságosnak, mint gyerekként. A több napos, foltos borostája már nem mókásan sünis volt a szememben, hanem igénytelen. Ahogy így előttem állt, inkább tűnt hajléktalannak, mint tanárbácsinak. Ahogy hivatkozott magára.

Az agyamat zsibbasztó alkohol elpárologni látszott. Mintha egy pillanat alatt józanodtam volna ki. Megszűnt a világ. Megszűnt minden hang, összefolyt körülöttünk a tér. És én nem tudtam levenni róla a szemem.

Az emlékképek sorra elözönlöttek. Egész este próbáltam elnyomni azt, amit megtudtam az anyámtól. Egész este igyekeztem úgy tenni, mintha nem jutott volna eszembe az, amit tett, amiket mondott. Amik ennyi idősen már teljesen más fénybe kerülnek.

Gombóc feszítette a torkomat. A gyomrom mintha kifordult volna önmagából.

Mindkét öklöm görcsbe rándult. A papírropogás a dobhártyámat karcolta. Megfeledkeztem a jobb kezemben tartott, feltekert rajzról. Összegyűrtem.

– Innom kell! – Nanika csilingelő, kislányos hangja úgy siklott be az engem körülvevő tébolyba, mint egy forró nyári szellő. Szétoszlott a fejemben megült köd.

Elkaptam a tekintetem Málna úrról és a barátnőm felé pillantottam. Megpróbált felkönyökölni a magas pultra, aztán elmarta a vodkásüveget, aminek már csak az alján lötyögött a vízszínű alkohol. Nem öntötte pohárba. A szájához emelte és meghúzta. Aztán a mentolos e-cigijét kezdte el pöfékelni.

A szemem sarkából újra megláttam Doriánt. Teljesen megfeledkeztem róla.

Felé fordítottam a fejem.

Ő csak állt ott dermedten és úgy nézett rám, mintha haldokolnék. El sem tudtam képzelni, miket gondolhatott rólam. Miközben az ő szemében a semmire bámultam és a semmihez beszéltem.

Ekkor elnézett a vállam felett.

Úgy mintha... úgy mintha...

– Undorító vagyok – szólalt meg Nanika a konyhapultra meredve.

Málna úr közelsége megbénított. Viszont a barátnőmnek szemmel láthatóan beszélgetésre volt szüksége. És sajnos szokásom, egyszerűen nem tudomást venni a rossz dolgokról. Úgy tenni, mintha ott sem lennének, arra várva, hogy végül valóban semmivé váljanak. Néha beválik. Olykor meg a gond csak elfertőződik, mint egy csúnya, mély seb, amit végül ki kell kaparni.

Elszakítottam magam a szellem mellől, aki abban a pillanatban mosolyogva foszlott semmivé.

Csupán egy lépést tettem, Dorián elkapta a felkarom. Nem erősen, nem agresszívan, inkább óvón. Mint aki azt akarja tudni, hogy minden rendben van-e. Ennek ellenére rákérdeztem a miértjére. Ugyanis nem szokása hozzám érni. Mindig ügyel arra, hogy ne lépjen be túlságosan az aurámba. Talán mert ő sem szereti, ha az övét lépik át.

– Mi az?

– Jól vagy?

Szoborszerűvé vált az arca. Azonban a szeme mindig elárulta, ahogy ez alkalommal is.

Féltett engem.

– Igen. Jól vagyok.

Képtelen voltam derűt varázsolni az arcomra, és talán ezért el sem hitte, amit mondtam, mert még mindig nem eresztett el.

– Nanikának...

Amint kiejtettem a húga nevét elengedte a karom. A szemét ellenben nem tudta levenni rólam. Három lépés után én szakítottam meg a szemkontaktust, és így már teljes testtel Nika felé fordultam.