4. fejezet - A sarlatán

96 8 74
                                    

Ha eddig voltak is kétségeim, mind elszállt. Tudtam, hogy szellemeket látok. Sőt, úgy tűnt mást is. Valami lényt, ami a meglátásom szerint angyal volt. Bár az is lehet, hogy egy angyalbőrbe bújt démon.

Ez a része kevésbé viselt meg. Nórika tragédiája viszont annál inkább.

A hétvége hátralevő részében szinte végig csak a kislány tekintetét láttam magam előtt. Jobban gyötört, mint hittem. Valamiért úgy fájt, mintha a nem létező testvéremmel történt volna. Mintha valami felerősítette volna bennem ezt az érzést. Szavakba önteni nem lehet, mennyire haragudtam a szüleire. Nem Nórika kérte a létet, nem ő vágyott emberként megszületni, mégis így történt, és a legrosszabb módon sínylette meg.

Más felelőtlensége és önzősége miatt.

Nem beszéltem senkinek erről az élményről. Nem azért, mert nem tudtam volna, egyszerűen képtelen voltam. Így aztán azon kaptam magam, hogy hétfő este van és lassan kezdődött az éjszakai műszak. És mivel nem adtam ki magamból az átélteket, fapofát kellett szegelnem a sápadt arcomra.

Beléptem az öltözőbe, elhaladtam a fokhagymaszagú, Shar Pei Erzsi mellett, aki a gigantikus melle alatti részt púderezte.

Egyszerűen nem lehetett máshová nézni, pedig egy porcikám sem akarta látni a tenyérméretű, sötétbarna parizerjeit.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, hátha eltűnik a kép.

Nem jött be.

Befordultam a második sorba és megálltam a szekrényem mellett. Egy pipacsvörös hajkupac épp akkor bukkant elő a fekete, Black Sabbath-os póló alól. A háta mögött fehér csempe csillogott, a feje felett pedig keservesen villogott egy neoncső. Úgy nézett ki, mint valami elvont 90-es évekbeli videóklip.

– Mi a baj?

Nanika még hátulról, a vállam dőlésszögéből is látta, ha valami nem stimmel.

– Mi a baj? – ismételte meg, mire lassan rákúszott a tekintetem.

– Majd munka után, jó?

– Legalább mondd már meg, mivel kapcsolatos! Itt fogom enni az ideget egész nap!

Oldalra lestem, épp Bia ringatta a csípőjét fehér munkásruhában. Egy üde mosollyal felénk köszönt, aztán tovább haladt. Megvártam, míg a hosszú, szőke, lengedező copfja is eltűnik a szürke szekrény mögött, aztán Nikához hajoltam.

– Szellemes dolog.

– Vagy úgy. – Nanika szeme ide-oda járt. – Itt most vannak?

– Nem úgy volt, hogy te nem hiszel ilyesmiben?

– Csak szeretek eljátszani a gondolattal, hogy nem csak ez a szürke, unalmas világ vesz körbe – vigyorgott az összes fogát megmutatva. Nem is. Inkább vicsorgott, mint egy jóllakott, tokás óvodás. Pici, cuki toka nélkül.

– Nem. Nincsenek.

Ekkor lépett be a sorra egy újabb munkatársam, Bulldog Juli. Örökké hangosan szuszog, szagos a hónalja és büdöseket fingik, aztán másra keni.

Lecsapta a bőröndméretű táskáját a padra, aztán sorra mellé pakolta a szatyrait. Mint minden egyes nap. A fene tudja, hogy mégis mikkel tömi tele és miért kell az mind egy nyolcórás műszakra.

Annyira viszont sosem érdekelt, hogy megkérdezzem. Még akkor sem, ha konkrétan a fél padot elfoglalta, alig hagyva másnak helyet.

Csörgött-csattogott szokás szerint és terpeszkedve öltözött.

MedicinaWhere stories live. Discover now