A LEGJOBB HIBÁM

5. - Korrepetálás

- Csak sok a stressz. - hazudtam, miközben felültem, és Royce-ra nézve kisimítottam a hajamat a homlokomból. - Ez minden.

- De ugye tudod, hogy ide azért jössz, hogy a stresszt levezesd? - mosolyodott el halványan. Az ijesztő külseje mögött vajszíve van.

- Tudom Royce. Tudom. - válaszoltam, majd hagytam valamit, amit sosem szoktam. Elmerülni a gondolataimban.

Kevés, sőt, szinte soha senkin nem szoktam agyalni. Az emberek jönnek, mennek az életemben. Ezt megszoktam már. Nem ragadok le senkinél, nem kötődöm, és a legfontosabb, hogy nem érzek. Mégsem tudom kiverni a fejemből a tegnap esti incidenst. Az egyik pillanatban még részegen smárolok Summer-el, a következőben pedig Scott hülye fejét verem a konyhapultba, mert hozzá akart nyúlni Maeve-hez.

Hát kurvára senki ne nyúljon hozzá.

Nem is azt mondanám, hogy féltékeny voltam. Mert az is egy érzelem, én pedig nem érzek semmit. Egyszerűen az ösztöneim cselekedtek. Egyedül volt, ráadásul először egy ilyen elbaszott buliban, és szerencsétlen elsőre kifogott egy ilyen barmot. Azt sem értettem mit keres egy ilyen helyen. Nem ilyennek tűnik. A róla felépült sztereotípiáimból azt tudnám elképzelni, hogy otthon borozgat a családjával egy elképesztő erőltetett vígjátékot nézve a kanapén, és minden szar poénon felnevetne a bor hatása miatt. De aztán megjelent Sadie-vel, és miután megláttam, azonnal kijózanodtam. Túlságosan kitűnt a tömegből a förtelmesen drága ruhájával, az angyali, ártatlan arcával, és a bájos mosolyával. Figyeltem őt. Mikor belépett, már akkor. Figyeltem, hogyan mozog a szája. Hogyan artikulál. Hogy milyen a tartása. Hogy mit iszik és kivel beszélget. És talán mégis ott akkor, elkapott a féltékenység. A mosolya miatt. Mert rám sosem mosolygott, velem sosem volt kedves. Mert engem utál.

Maeve volt az első lány, aki szemeiben megláttam a színtiszta gyűlöletet az előtt, hogy bármit is csináltam volna vele. És hazudnék ha azt mondanám, hogy nem idegesített. Amióta csak felbukkant, az egész lénye idegesíteni kezdett. Pontosan azért, mert tudtam, hogy sosem kaphatnám meg. Nem mintha annyira akarnám! Ő annyira ártatlan. Annyira tiszta és sebezhető. Ha csak egy kicsit is önző lennék, tönkre tenném. Márpedig Maeve Dawn nem nem érdemli meg, hogy tönkretegyék. Ezért védtem meg a tegnap esti buliban. Szinte vártam, hogy mikor fognak beléállni, és bár Ruby Shaldon-t egy csettintésből elintézte, az a rohadék Ryan Scott már keményebb dió volt. Figyeltem, ahogyan a barom megbotlott, és Maeve-re borította a piáját. Már ez miatt is kivertem volna a szart is belőle. De vártam még egy pillanatot, és szerencsére pont jókor érkeztem. Ha tehettem volna, addig vertem volna a barom arcát, ameddig ki nem köpi az összes fogát. Ameddig vérben nem úszott volna és a bütykeim kisebesedve ordítottak volna a fájdalomtól.

De nem tettem. Mert Maeve így is gyűlölt, nem akartam, hogy ennél is jobban utáljon. Ezért csak finoman belevertem Scott a fejét az asztalba, pedig százszor többet érdemelt volna az a tetű.

- Hé North! - kiáltott oda a terem végéből Ross, az egyik csávó, akivel együtt járok edzeni. - Mi volt ma veled?

- Most nincs kedvem ehhez Ross! - sóhajtottam unottan. Ez a gyerek hiába idősebb nálam, talán még Scott-nál is nagyobb rohadék.

- Csak egy egyszerű kérdés volt, barátom. - vigyorodott el gúnyosan. Fölényben érezte magát a csicskái védelmével. Ők öten voltak, én egyedül. - Csak nem egy csaj van a dologban?

- Ne húzz fel. - hangom fenyegető volt, mégis nyugodt. Az évek során megtanultam nyugodtan kezelni a konfliktus helyzeteket, mert ha elveszteném a hideg véremet, megölnék valamit, vagy valakit. És bár tudtam, hogy erőviszonyban kurvára alul maradnék, a büszkeségem sosem menekül el. Sosem voltam beszari.