A LEGJOBB HIBÁM

2. - Miss Dior

Hát én komolyan megölök valamit.
Vagy valakit, aki Sadie lesz.

- Kussolj már Sadie! - csaptam a combjára idegesen, miközben halkan settenkedtem fel a lépcsőn, de mintha a falnak beszélnék. Össze-vissza vihogott, és érthetetlen dolgokról magyarázott. - Komolyan, ha nem fogod be esküszöm kiraklak és a kocsimban alszol!

- Jó, jó befogom! - vihogott továbbra is, és mikor rádobtam az ágyam végére, természetesen akkor aludt be.

Komolyan nem értem miért áldott meg az ég ezzel a lánnyal. Most persze befogja! Néztem, ahogyan természetellenes pózban, nyitott szájjal alszik, és ez egy pillanatra mosolygásra kényszerített. Akármennyire is ki nem állhattam ha ilyen, ő a legjobb barátom és pont. Ráterítettem egy plédet, de előtte írtam az anyjának a telefonjából, hogy ne aggódjon, nálam alszik, és holnap innen megy iskolába. Az anyja bődületesen szigorú. Szerintem nem ismerek nála nagyobb boszorkányt, erre a nyakamat merném tenni. Bár már évek óta ismerjük egymást, azt hiszem sosem fogja igazán rám bízni a lányát.

Ne is tedd. Soha!

Utáltam bébicsőszködni Sadie felett, mert elég nagy már ahhoz, hogy vigyázzon magára. Tudhatná, hogy hol van a mérték, és mennyit bír el a szervezete, mielőtt ennyire kicsapja magát. Tudtam jól, hogy összeveszett a barátnőjével, és ezért jött át, bár először csak beszélgetni akart. Nem akartam adni neki a fűből. Pontosan tudtam, hogy mi történne ha megtenném, mégis hagytam, hogy rávegyen. Ugyanis Sadie Miller még nálam is nagyobb manipuláló gép volt. Talán ezért is vagyunk barátok. Mert mindketten olyan kurva elcseszettek vagyunk. És akármennyire is utálom jelenleg, mégis olyan, mintha a húgom lenne.

Az óra lassan már ütötte az éjfélt, én egy szemhunyásnyira sem voltam fáradt. A cigi hatása kiment belőlem, miután Sadie kiölte a maradék agysejtjeimet. Minden évben megfogadom, hogy megpróbálok egy jobb verziója lenni saját magamnak. Hát, ezt a faszságot hogy találtad ki? Jót röhögtem magamban, ahogyan erre gondoltam. Nem. Én nem leszek jobb. Egy fokkal sem. Csak rosszabb leszek, mindent tönkreteszek magam körül, és senki sem tudja ezt megváltoztatni. Csak pusztítok, míg végül semmi sem marad, csak romok, hamu és összetört lelkek. Miattam. De élvezem. Élvezem, hogy én irányítok és elvehetek bármit, vagy bárkit megbánás nélkül.

"Te jó ember vagy Ace, csak nem engeded, hogy meglássák benned."

Csilingelt a fejemben a nagymamám mondata, ami sosem megy ki a fejemből. Évek óta, szüntelenül felvillan a gondolataimban ez az egyetlen mondat.

Nem vagyok jó ember. És soha nem is leszek.

Azon kaptam magam, hogy a kocsimban ülök, éjjel fél egykor. Egy normális ember most biztosan aludna, készülne a holnapi iskolakezdésre, de mind tudjuk, hogy én cseppet sem vagyok normális. Ez bizonyította a bennem lakozó ördög is, és az a sok pohár bourbon, amit elpusztítottam az üvegből. Beindítottam az autót. A jármű szépen felbőgött, és a reakcióm egy ördögi vigyor volt rá. Nem először vezettem már részegen. És noha azt mondtam, hogy egyikünk sincs olyan állapotban, hogy kocsiba üljön, tulajdonképpen igaz volt. Csakhogy sosem veszélyeztetném egyetlen ember életét sem a saját személyes hülyeségeim miatt. Ezért is szundít Sadie a hálómban. A kocsit sebességbe tettem, és rutinos mozdulatokkal kifaroltam a ház elől. Nem igazán érdekelt semmi. Sőt! Ha mondhatnám, szartam az egész világra, és csak mentem és mentem. Száguldoztam, miközben ezer és egymillió gondolatot próbáltam kizárni a fejemből. Feljebb vettem a hangerőt, hogy a zene is segítsen kikapcsolni. Ismertem az utcákat, a belváros minden egyes milliméterét bejártam már több százszor. Gondtalanul autókáztam annyi alkohollal a véremben, hogy egy egész diák sereg is csattra vághatná magát tőle. De ez sem állított meg. Csak nyomtam a gázt, az éles reflexeimnek köszönhetően egy parányi félelem sem honolt bennem. Szabad voltam. Ezt szerettem igazán. Az egész világom elbaszott volt, mégis egy dolgot igazán szerettem benne: azt, hogy szabad vagyok.