A Látszat néha csal

1. Fejezet

 Másnap reggel nekiálltam pakolni. Nem tudtam, hova akarok menni, mit akarok csinálni, de azt biztosan, hogy el innen. Jó messzire...De aztán rájöttem. 2 táskával a vállamon, baseball sapkámban és napszemüvegemben útnak indultam.

Folyamatosan az járt a fejemben, vajon mit ronthattam el? Miért nem sikerült? Nyolc év készülődés megy most a kukába, csak tudnám miért.

A hosszas, önmarcangoló gondolkozásomból a telefonom csörgése riasztott fel. A barátnőm, Anna volt az, nem tudtam mit akarhat korán reggel.

- Hol vagy már? Rég megy az óra! – a háttérben az osztálytársaink és a tanárnő hangját hallottam.

- Gyere ki!

- Mivan?

- Gyere ki a kapun, de senki ne lásson!

- Csak úgy sétáljak ki óráról? Majd ki a kapun? Mégis, hogy a fenébe gondoltad ezt Dóri?!

- Okos lány vagy, megoldod – Anna nehéz eset volt, de jelenleg ő volt az egyetlen, akivel beszélni akartam.

Mire odaértem a suli melletti utcába, ő már ott várt. Karba tett kézzel, a falnak dőlve várt rám, nem túl nyugodt idegállapotban.

- Tessék! Ezeket vedd fel! – a kezébe nyomtam egy ugyan olyan szettet, mint ami rajtam is volt, egy telepakolt hátizsákkal.

- Jó, jó! De áruld már el, mire készülsz?

- Majd meglátod!

- Bármi is az, gondold át még egyszer! Ne csinálj hülyeséget!

- Nyugi, ismersz, nem?

- De. Pont ez a baj.

- Na induljunk!

- Mégis hova?

- Irány Szoboszló!

Tudtam, hogy ez az egyetlen hely ahová most mehetek. A tervemben száz százalékosan megbíztam, egyetlen reményem Anna volt.

Útnak indultunk. Mezőkön, utak mentén sétáltunk. Szép, napos időnk volt. 20oC körül lehetett. Finom szellő járt-kelt mellettünk, mely olykor-olykor Anna váll alá érő, szőkésbarna haját meg is mozgatta. A fák és növények már éledeztek, némelyik már rég be is ért.

Már egy jó ideje gyalogoltunk kínos csendben, mikor beértünk egy erdőbe, Anna megszólalt.

- De figyi már, most mire készülsz? Komolyan – nézett rám aggodalmasan zöld szemeivel.

- Majd, ha oda érünk elmondom. – nem akartam mondani semmit, féltem, hogy megfordul és hazamegy.

- De az még legalább 6 óra séta... Figyelj már, ugye ezt nem azért csinálod, mert nem vettek föl?

Váratlanul ért a kérdés, de tudtam, egyszer ezen is túl kell esni.

- Tudod...én sose gondoltam bele, mi lesz, ha nem vesznek föl. De megtörtént...

- De a másik helyre fölvettek, nem is akármilyen pontszámmal!

- Igen, a MÁSIK helyre – elhallgattam. - Haladjunk, már mindjárt félúton leszünk!

Csöndben haladtunk tovább. Nem láttam értelmét a beszélgetésnek. Nagyon szerettem Annát, viszont igazán megérthetné a helyzetemet. Őszintén nem is az iskola, vagy a felvételi bántott igazán. Hogy mi volt az? Még magam sem tudom. De a megérzéseim mindig bejöttek, és most sem kételkedtem bennük.

Nagyon megkönnyebbültem, mikor megláttam az első városi épületeket.

- Látod azt a táblát?

- Amire az van írva, hogy „Üdvözöljük Hajdúszoboszlón!" ?