Together again /Vkook/

6.rész

Taehyung pov:

Féltékeny vagyok. Be kell vallanom,hogy irtóra az vagyok. Mégis mit képzel Kook,hogy a legjobb barátommal ilyen jól el van? Attól még hogy haragszok rá,továbbra is az enyém! Senki sem veheti el tőlem! A féltékenységem azt eredményezte,hogy egész nap megtettem minden tőlem telhetőt,hogy Kook csak rám figyeljen. Legszívesebben sztriptízeltem is volna neki,de mégiscsak az osztályban vagyunk.

Most kezdődött el az utolsó óra,de nem érdekel,nemsokára úgyis el kell majd mennem mosdóba. És csak emlegetni kellett,már kezdődik is a fejfájas. Csodálatos!

-Tanárnő,kimehetek a mosdóba?-jelentkezek,de alig tudom feltartani a kezem,szóval inkább óvatosan visszateszem a padra,mielőtt még visszaesik. Már szédülök is,fel sem fogok tudni állni!

-Persze,menj csak! Nem kell kikísérni esetleg?-néz rám aggódva. A tanárok mind tudják miért szedek gyógyszereket,járok ki gyakran a mosdóba és nem sportolok,de a kérésemre nem mondják el senkinek.

-Nem kell,egyedül is menni fog.-nagynehezen felállok és megfogom a táskámat. Miközben kitántorgok a folyosóra,még elkapok egy aggódó pillantást Chimtől. Ő csak ne aggódjon értem,amikor így viselkedik az én szerelmem közelében. Teljesen egyértelmű,hogy legszívesebben rávetné magát.

A mosdóba érve beállok egy mosdó elé és csak bámulom magam a tükörben. Árnyéka sem vagyok a régi önmagamnak. A szédülés egyre rosszabb,szóval gyorsan beveszem a gyógyszeremet és leülök amíg hat,nehogy végül még elájuljak. Időm mint a tenger,hisz a tanár tudja miért jöttem ki és valószínűleg számít arra,hogy lehet már nem megyek vissza az órára,hanem inkább haza megyek pihenni. Szerencsém van,hogy még ha köcsögök is a tanárok,de 100%-ig szót fogadnak az igazgatónőnek,aki pedig nagyon kedves és megértő. Egyébként ő az orvosom,Jackson felesége,talán ez is közrejátszik abban,hogy mindenkivel ilyen kedves.

Ahogy kezd elmúlni a szédülés,óvatosan felállok és újra a tükörbe nézek. Nagyon látom magamon,hogy nem vagyok jól,még ha másoknak nem is mutatom ki. Látszik,hogy megvisel a betegségem és hogy bánt,hogy a szüleim mindenfele utazgatnak és itt hagytak egyedül ahelyett,hogy mellettem állnának és segítenének nekem. Úgy döntök leveszem a sapkámat,hisz itt nincs senki rajtam kívül. Amint lekerül rólam,meg is látok benne egy elég nagy csomó hajat. Ez így nem mehet tovább,nagyon fáj végignézni ahogy szépen lassan hullik ki az összes hajam.

Amikor elég erősnek érzem magam fizikailag ahhoz,hogy el jussak a házamig,felveszem a táskámat és elindulok. Az utcán igyekszem minél jobban sietni,de ez az állapotom miatt nem nagyon akar sikerülni,hisz nagyon gyorsan kifáradok és egy bizonyos gyorsaság után a lábaim már nem hajlandóak gyorsabban vinni.

Belépve az üres házba gyorsan leveszem a cipőmet és a kabátomat és átöltözök valami olyanba amit nem sajnálok összepiszkolni,bár úgyis kimosom később. A szobámban még előveszem a világoskék parókát amit Jiminnel vettünk és megegyeztünk,hogy ha szükség lesz rá,biztosan ezt fogom felvenni,bár reménykedtünk benne,hogy maradni fog a dobozban. A fürdőbe érve kiveszem a szekrényből a hajvágót és egy nagy levegőt véve állok neki a műveletnek. Nem tudok nem sírni közben,hisz tudom miért kell levágnom a hajam,illetve mindig is imádtam amikor valaki akit szeretek a hajammal játszott,erre viszont egy ideig biztos nem lesz újra lehetőség.

Annyira rossz,nem tudom abbahagyni a sírást,de hát ezt teszi a rák.