Az éj közepén, mikor a csend ölel át,
Árnyékom követem a fénybe odaát.
Nincs aki szól, nincs aki engem lát,
Csak én és a biciklim, ahogy tovaszáll.
A sebességtől elmosódik körém a táj,
A kormányhoz láncolva érzem a magányt.
Hideg szél üvöltve süvít át az arcom,
Azt kiáltva "fékezz, nem leled otthonod!"
Útszéli bokrok vágják a tenyerem,
Úgy haladok, az aszfalt beleremeg,
Kanyart kanyar után szelve rohanok,
Lelkemben régen nincs fék, mi visszafog.
Mikor egyenes, végeláthatatlan úton járok,
Felállok, s ülésről a vázra ülve látom,
Fülemet kínzó hangos zenévál várom,
Hogy mikor kerül oly közel hozzám a távol.
