Előtted állok és a szemembe nézel,
Látsz engem, de nem olyan igazán mélyen.
Nem tudsz semmit az álmatlan éjszakákról,
A ködös utcákról, millió üvegszilánkról.
Járdára szórt holmikról, könnycseppekről,
A téren felejtett félbehagyott csikkekről.
A párkányon heverő xanaxos levélről,
A megcsorbult élű bicska hegyéről.
Számodra csak egy utca, számomra emlék.
Történetet fest a lámpafény az utca kövén.
Elindultam onnan, de soha nem értem haza.
Emlékeim ott, azon a kopott padon hagyva.
Hány emberélet folyt ott el az utca kövén?
Hogy tudhatnád, azon az éjjel mi történt?
Elérkezik egyszer a nap, amikor arra sétálsz,
S nem tudod miért, de eszedbe jutok méltán.
