Szabadesés | ✓

🎄 ötödik fejezet 🎄

❄❄❄

❄ Gale ❄

❄❄❄

Gale sokáig toporgott az előszobában, mire Astarion elkészült. Végig a barátja különös viselkedése járt a fejében. Képtelen volt letagadni az érzéseit, tetszett neki a férfi, sőt most, hogy a saját házában látta, mintha vágyat is érzett volna arra, hogy ott is tartsa és megszűntesse ezt az egész átkozott színjátékot, amibe belekeverte kettejüket. Vajon csak húzta az agyát? Játszott? Astarion sokat flörtölt, de Gale eddig nem tartozott az áldozatai közé, sőt a férfi különösen ügyelt arra, hogy ne legyenek félreérthetőek a cselekedetei az irányába. Akkor mégis miért viselkedett úgy?

Ha nem bújtatta volna kesztyűkbe az ujjait már réges-rég tövig rágta volna a körmeit. A puha havat rugdosva harapdálta az ajkait, míg végül fel nem tárult az ajtó és meg nem jelent Astarion. Pufi kabátja majdnem elnyelte az alakját, vörös sálját pedig egészen az orráig felhúzta. Két kíváncsi kék szem követte a mozdulatait, a sapkája elnyelte a göndör, fehér fürtöket, de néhány még így is a homlokába bukott. Gale közelebb lépett hozzá és gyengéden a sapka alá tűrte a tincseket.

– Aranyos vagy – buktak ki belőle a szavak. Astarion szemei összeszűkültek és mielőtt megszólalhatott volna egyenesen a bordái közé könyökölt. – Hé!

– Nem aranyos, hanem jóképű – lövellt felé egy gyilkos pillantást, majd a bundás kesztyűbe rejtett ujjait kinyújtotta felé. Gale le se törölhette volna az arcára olvadó vigyort. Örömmel kulcsolta össze az ujjaikat és izgatottan maga után rántotta. – Milyen messze laknak? – a hangját elnyelte a sálja, de még így is kihallotta a morcos szavakat. Fekete bakancsa alatt ropogott a frissen hullott hóréteg, és ha nem tévedett a felettük lustuló szürke felhők jelzéseiből, akkor további hóhullásra is számíthattak a nap folyamán. Mosolyogva vonta közelebb magához a férfit és jobb karjával előrefele intett.

– Nem olyan nagy ez a város – nevette el magát. – Talán 15-20 perc séta.

Gale nem bánta a sétát, sőt a felhőkön keresztülszökő halvány napsütésben egészen csillogtak a hópelyhek. Friss hegyi levegő égette a tüdejét, míg a szemük előtt nem láttak mást fenyőfáktól terhes utakat és karácsonyi díszekbe fullasztott házakat. Gale ritkán járt haza, az anyja többször látogatta meg őt a városban, ezért szerette volna minden pillanatát kiélvezni a vakációjának. Imádta ezeket a havas utakat, a befagyott úttestet és a térdig érő hóréteget. A hideget, ami még a meleg kabátja alá is beférkőzött, de mindez csak felélénkítette a hangulatát. Visszavezette a gyermekkorába, amikor ugyanígy a fagytól pirosló orrával rohant keresztül ugyanezeken az utcákon.

– Azon az úton felfelé egy üres kis lejtőhöz lehet eljutni, át kell vágni az erdőn, de ki van építve egy kivilágított út, mindig ott szánkóztunk. Arra pedig lefele van egy tó, ilyenkor be van fagyva és lehet rajta korcsolyázni. Wyll egyszer el is törte a karját – nevette el magát. Tisztán emlékezett mekkora szidást kaptak, hogy engedély nélkül a jégre merészkedtek.

– Rosszalkodtatok? – vonta fel a szemöldökét Astarion.

– Ó, még hogyan! – kacagott fel hátravetve a fejét. – Egyszer rá szerettünk volna ijeszteni Lae'zel-re, és bemásztunk a házuk kertjébe, de kiderült, hogy egy rossz házba másztunk be és majdnem ránk hívták a rendőrséget. A legrosszabb az volt az egészben, hogy éjszaka volt és engedély nélkül hagytuk el a házat, és a háztulajdonos hírhedt vadász volt, így akár le is lőhetett volna bennünket a puskájával.

– Gale!

– Polly, a régi kutyánk is így került hozzánk. Anya nem engedte, hogy állatot tartsunk, de én úgy gondoltam, hogy becsempészek a házunkba egy kutyát úgy, hogy közbe senki sem veszi észre – nevette el magát. – Persze, hogy lebuktam.