Nem démon! Sárkány, ha mondom! (Dabi x Reader, Hawks x Reader)

8. fejezet

Eljön a nagy nap. Szépen felöltöztetem Yuki-t a kis fehér-kék kezeslábasába és ráadom cipőit, amiket még nem nagyon szeret magán. Karomba veszem és elindulunk a börtön felé. A szívem csak úgy dübörög, amikor az autónk befordul a bejárat elé. Természetesen átvizsgálnak minket, majd több ajtón keresztül eljutunk a kijelölt teremhez. Minden nyomasztó ezen a helyen, de ilyen egy börtön.

Mikor benyitunk. Touya a szoba közepén lévő asztalnál ül. A zár nyílásának hangjára egyből felénk néz és fel is pattan helyéről, de sokáig nem jut. Kezei és lábai a földön lévő vaskarikához vannak láncolva. Rab ruha van rajta, arcán és teste többi részén már nincsenek hegek, csak a fehér bőre látszik. Világító kék szemeivel végigpásztáz minket, látszik rajta, hogy szeretne hozzánk rohanni, de nem tud.

- Nem ezt beszéltük meg! – Hawks a szoba tükrös fele felé fordul.

- Sajnálom, amíg az az ajtó nyitva van. Nem engedhetjük el. – Jön az egyhangú válasz a hangszóróból, ami a kicsinek nagyon nem tetszik és bújni kezd. Fél. Nyomasztó neki itt minden.

- Bezártam. Így jó? – Húzza be maga után a hős az ajtót, ami azonnal lezár.

A terem másik végében lévő ajtó nyílik és egy börtön őr lép be rajta. Touya-hoz lép, aki kötelesség tudóan visszaül a székre és türelmesen megvárja, hogy levegyék róla a bilincseket. Közben a kis Yuki nem érzi jól magát a karomban. Mocorog, majd Keigo felé nyújtózkodik. Vele mindig nagyobb biztonságban érzi magát, így átadom a hősnek, aki örömmel játszik a kicsivel.

Touya-ról lekerülnek béklyói és a börtönőr magunkra hagy minket. Minden idegszálammal a fehérhajú férfit figyelem, aki ismét feláll és tétován közelebb lép.

- Kissárkány. – Rebegi. Hangja nem változott, ahogy rám tekintő kedves szemei sem.

- Touya! – Kiszakad belőlem a sírás és konkrétan a nyakába ugrok. Először, nagyon meglepődik, majd szorosan magához ölel.

- Kissárkány. Drága Kissárkányom! Én Édesem! – Hangja remeg, szipog a nyakamba, amin meglepődök és rá nézek. Tényleg sír. Kezembe fogom arcát és letörlöm könnyeit.

- Touya? - Kérdőn nézek rá, még sosem láttam így. Kedves, hófehér bőrű arcán forró könnyek futnak végig, kék szemei párásan csillognak.

- Sajnálom! Én csak... - Kezeivel arcát kezdi törölgetni. - Csak most jöttem rá eddig mennyit vesztettem. A bőrömet és szerveimet helyre tették, így végre minden porcikámmal érezhetlek. - Kezével végig simít karomon, mire én megremegek. Én is felfogom végre, hogy ami számomra természetes érintés, az most számára mind újdonság.

- Szeretlek te idióta! - Ismét elsírom magam és közelebb lépve átkarolom a nyakát, hogy magamhoz ölelhessem.

- Én is szeretlek Kissárkány! - Kuncog a fülembe és ad egy puszit a nyakamba.

Elvarázsol a tudat, hogy ismét a közelemben van. Homlokát óvatosan az enyémnek támasztja, majd hosszasan megcsókol. Annyira hiányzott, olyan régóta vágyom arra, hogy újra láthassam. Csókunk közben egy pillanatra kinyitom a szemem és a tükörbe nézek. Keigo mögöttünk áll, a gyerkőcöt nyugtatja, közben minket néz átható tekintetével. Szívem azon fele, ami érte dobog megsajdul.

Ajkam megremeg és inkább elválok Touya-tól, aki értetlenül kezdi felmérni a helyzetet. Nevetni kezd, mikor felfogja mennyi minden változott. Már nem ő az egyetlenem, már sok mindenkivel kell megosztoznia szerető szívemen. Szeretem a kis Yuki-t, Keigo-t, a Todoroki családot, a kis hősnövendékeket és természetesen őt is.