LGBTQ+ Problems and more

#100

Eldöntöttem. Megkérem a kezét. Nem mintha ez olyan könnyű lenne. Félek. Rettegek. Persze nem a lánykéréstől, már mindent elterveztem. Ami megijeszt az az, hogy hogyan fogom tálalni a párom családjának, hogy férfi vagyok. Hogyan fogom elmondani a saját családomnak? El akarom kezdeni a folyamatot, de megijeszt a gondolat, hogy lehet nem lesz hol laknom. Vajon mama el fog fogadni? Remélem, mert őt szeretem a legjobban. 

A nyáron említettem először a párom testvérének, hogy meg akarom kérni a kezét. Neki nem igazán tetszett az ötlet, azt mondta még túl korán van. De mire eljutok odáig már öt éve leszünk együtt. Az már nem túl korán, igaz? Már a gyűrűt is kinéztem, már csak a doboz kell. A helyszín tökéletes, csak ketten leszünk. Van egy dal amiről Ő jutott eszembe és elküldtem neki. Azóta az a mi dalunk, az fog menni a háttérben. Persze felállítom majd a telefonom valahova, hogy videózhassak. Hogy később megmaradhasson emlékbe és megmutathassuk a barátainknak és a családnak. De vajon addigra úgy fogok kinézni ahogy magamat látom? Férfiasabb leszek-e? És férfiasnak lenni csak a kinézetet jelenti, vagy fontosabb ahogy viselkedek? 

Lehet hamarabb kellett volna elkezdenem gyűjteni. Akkor kevésbé aggódnék az anyagiakon. De volt egyáltalán választásom? Nem, nem volt. Napról napra élek. Már a karácsony sem olyan, mint régen, nem is ünnepeltünk. December 24-e csak egy hétfő reggel volt. Olyan volt, mint minden más hétfő reggel. Felkeltem, reggeliztem, csináltam a dolgom. Most pedig ide irkálok, mintha ez megoldana bármit is. Itt könnyebb elmondani a gondolataim. Itt nem érdekel mit gondol bárki is. 

Sajnálom, ha ezt végigolvastad.