Hirtelen

25.

\Elsősorban nem a dal szövege, sokkalinkább a hangulatát éreztem a részhez passzolónak. Sok szeretettel tőlem Nektet, hallgassátok és olvassátok!\

Arina Moretti

2023.12.15.

A vártnál hűvösebb levegő csípni kezdte az arcomat, amint kiszálltam a taxiból. A sofőr a montoggioi szülői házunk előtt parkolt le, pontosan úgy, ahogyan a vasútállomáson megkértem rá. A ház semmit sem változott, mióta legutóbb itt jártam, leszámtva a melegfényű karácsonyi égősorokat, amik meghittséget árasztottak magukból. A közvilágtás akkor kapcsolódott fel, amikor az autó bekanyarodott az utcába. Nem volt teljesen sötét, a lemenő nap utolsó sugarai  még megvilágították a felhőket. A sofőr kivette a csomagtartóvól a bőröndömet és a hátizsákomat, kifizettem neki a fuvart és hagytam neki némi borravalót, amiért a kérésemre lelassított - vagy félre is állt -, amikor rámjött a hányinger. 

A házba belépve ismerős érzés töltött el: a nyugalom és a melegség érzése. Tudtam, hogy erre volt szükségem az elmúlt hetekben, de főleg azóta, hogy kiderült, hogy egy életet hordok a szívem alatt. Azóta, hogy kézhez kaptam az orvosi vizsgálat eredményét, azóta, hogy Arthurral összevesztünk és azóta, hogy a várandósságom bevallása után a főnököm azonnali hatállyal szerződést bontott velem, majd úgy állította be a helyzetet a munkahelyen, mintha én mondtam volna fel. Na akkor törött el bennem a mécses. És mivel Biancán kívül már semmi sem tartott Monte-Carloban, így a hazautazás mellett döntöttem. A szüleimnek pedig nyilván nem szóltam az érkezésemről. 

A táskáimat ledobtam a puha párnával borított padra, levettem a bokacsizmámat az előszobában, felakasztottam a szövetkabátomat a fogasra és elindultam a konyha felé. Szerencsére egyedül voltam a házban, de a szüleim érkezésér bő fél órán belül számítottam. Az előszobába visszamenve felnyaláboltam a cuccomat és felvittem azokat a szobámba. Előhalásztam egy világosszürke melegítőnadrágot és egy fehér hosszúujjú pólót, majd a fühallgatómmal a füleimben kiszedtem az összes magammal hozott holmit a bőrömdömből és a táskákból, hogy már üres állapotban bekerülhessenek a kis gardróbszobámba. Nem sokkal később már a konyhában keresgéltem egy sonkás szendvics hozzávalói után, ám az íriszeim a nappaliban álló fényesen fekete versenyzongorára tévedtek. A lábaim akaratomon kívül is odavittek hozzá, leültem a bársonyos felületű ülőkére, felhajtottam a billentyűket védő fedelet. A jobb hüvelykujjammal találomra leütöttem egy billentyűt, majd szépen sorba még másik tizet, amíg ki nem alakult egy, a fülnek kellemesen csengő dallam a hangok tömkelegéből. Egy ismerős dallam, ami a szívemet összetörő monacói fiúra emlékeztetett. Az a dallam, amit közösen játszottunk Spanyolországban az éjszaka közepén, amikor a fiúnak a legnagyobb szüksége volt rám. Én ott voltam neki, de hol van ő most? Amikor igazán mellettem kéne lennie? Hol van ő most, amikor arra vágyom, hogy körém fonja erős karjait és soha ne engedjen el? 

Magamra hagyott. És utálom őt ezért. Igen, bárcsak soha ne csavart volna az ujja köré, de... Gyűlölöm, de attól még a szeretetem sem múlt el teljesen azóta, hogy utoljára láttam. Habár, ami azt illeti, nagyon remélem, hogy minél hamarabb elmúlik, mert érzelmileg teljesen kimerít az a kettősség.  

Úgy éreztem, fuldoklok a saját szívem apróra zúzott darabjaiban.

Egy forró könnycsepp gördül le az arcomon, amit még sok másik követ, de az ujjaim továbbra is a fekete-fehér billentyűkön kalandoznak. Jobb is ez így, mert ha abbahagynám, akkor a csend és a magány egyszerűen megölne. 

A bejárati ajtó nyikorgása rángatott ki az emlékezés tornádójából és a szüleim megdöbbent hangja. Letöröltem a sós cseppeket az orcámról és a tőlem telhető legboldogabb mosolyt varázsoltam magamra. Az igazat megvallva, tényleg örültem nekik, mert nyár óta nem találkoztunk, de jobb lett volna, ha nem kell megjátszanom magam előttük. Csak sajnos az élet nem kívánságműsor, az elmúlt évek tapasztalatából ítélve.